Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BOKROS LAJOS: Szegénység és szolidaritás

2009.03.28

BOKROS LAJOS
Szegénység és szolidaritás

Huszonhét hónappal ezelőtt megkezdett cikksorozatomban ismételten igyekeztem felhívni a hazai értelmiségi közvélemény figyelmét a társadalmi szolidaritás korábban csaknem teljesen mellőzött eszméjére azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a közelgő választási küzdelemben feltétlenül kiélesedő közbeszéd beemeli majd ezt a méltatlanul mellőzött fogalmat a politikai osztály szótárába, netán az egyes pártok programjába. Sajnos nem így történt. Noha a választási harc hevesen felszította az érzelmek lángját, magas volt a viták hőfoka, eddig még senki sem rakott olyan tüzet, amely mellett a hazai társadalom elesettjei megmelegedhettek volna.

Három kérdés merül fel ezzel kapcsolatban: vajon hazánkban nincsenek szegények? Ha netán mégis vannak, akkor a tehetősebbek talán nem érzik a velük való törődés, a velük vállalt szolidaritás fontosságát? Ha mégis érzik, akkor miért nem számít ez a hazai politikai osztály számára? A szegényekkel vállalt szolidaritás mint politikai program és gyakorlat hiánya ugyanis a mindennapok keserű valósága. Ebben a tekintetben a kérdés csak az, hogy miért van ez így a mai Magyarországon.



Kik a szegények?

Az a kérdés, hogy vajon vannak-e hazánkban szegények, túl könynyű. Mindenki azt válaszolná, hogy természetesen vannak szegények, nem is kevesen. Érdemes tehát a kérdést másképpen föltenni: kik a szegények, hányan is vannak, és miért szegények? Erre a válasz már nagyon nehéz és felfogásunktól függően igen különböző lesz.

Minden felmérés, amely a szegénység problémáját vizsgálja, óhatatlanul valamilyen értékválasztással kezdi. A Világbank például leggyakrabban, habár nem kizárólag, az egy főre jutó napi jövedelem alapján osztályozza a szegényeket, így a leginkább rászorulók azok, akik naponta kevesebb mint egy dollár jövedelmet nyernek, majd következnek a két dollár alattiak és így tovább. A volt szocialista országokban, amelyek többsége azért jóval gazdagabb, mint sok igazán elmaradott afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai ország, a Világbank a 2,15 és a 4,30 dolláros napi jövedelmet találta sokatmondó határnak, és ezt alkalmazta 24 országra. Magyarország 1997-es adatait felhasználva a 2,15 dolláros napi jövedelemhatár alatt mindössze a társadalom alig több mint egy százaléka található, de a 4,30 dolláros, még mindig nem túl magas egy főre jutó napi jövedelem már a társadalom több mint tizenöt százaléka számára jelent kőkemény korlátot.

Más felmérések természetesen ettől eltérő eredményekre vezetnek. A nélkül azonban, hogy feleslegesen eltévednénk a keveset mondó számszerű becslések sűrűjében, elegendő utalni arra a hazai szakirodalomban elfogadott tételre, miszerint az "egyharmadország" igazsága sajnos újra érvényes. Eszerint hazánkban a lakosság egyharmada tisztességesen megél (ennek fele kifejezetten jómódú) úgy, hogy rendszeresen képes megtakarítani, ezáltal módja van gyarapodni, felhalmozni. A középső egyharmad szerényen, de megél, túléli az egyik fizetéstől a másikig terjedő időszakot, megtakarítani azonban nem képes. A legszegényebb egyharmad viszont már többé-kevésbé nélkülözve él, rendszeresen kénytelen elhalasztani alapvető, nem élelmiszerjellegű fogyasztási cikkek beszerzését. (Ezek között a társadalmi minimumként elfogadható lakás hiánya a legdrámaibb nélkülözési mutató.) Ennek a tömegnek közel fele, vagyis a hazai lakosságnak a világbanki felmérésben meglepően pontosan kimutatott tizenöt százaléka az, amely abszolút értelemben szegény, értve ez alatt a megfelelő táplálkozás hiányát is. Nem kevés honfitársunkról, csaknem másfél millió emberről van szó.

Érdemes megfigyelni a három csoport jövedelmi helyzetének alapvető különbségét. Minthogy a tehetősek folyó jövedelme rendszeresen meghaladja fogyasztásukat, így képesek megtakarítani. Ha megtakarításukat értelmesen fektetik be, akár ingatlanba, akár értékpapírokba, akkor vagyont szerezhetnek, amelynek értéke jelentősen növekedhet, sőt újabb jövedelmet hozhat. Erre a rendszeres megtakarításból származó vagyon-, illetve többletjövedelem-szerzésre a középső rétegek és a szegények nem képesek. Ezért van az, hogy a gazdagok és a társadalom többsége közötti vagyoni és ezáltal élethelyzetbeli egyenlőtlenségek akkor is növekednek, amikor a tehetősek viszonylagos jövedelme egyébként nem növekszik a társadalom többi csoportjához képest. Ebből a tényből fontos következtetések adódnak a később tárgyalandó szociális politikára nézve.

Miért szegények a szegények?

A társadalomban folyamatosan keletkező jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket enyhíteni hivatott közpolitika (public policy) eredményes eszköztárának felvázolásához feltétlenül szükséges tudni azt, hogy vajon miért szegények a szegények. Ez sem olyan egyszerű kérdés, mint első pillantásra látszik, hiszen a szegénység okai gyorsan változnak és országonként, sőt országon belül egyes vidékenként erősen különbözhetnek.

A Világbank idézett tanulmánya ismét támpontul szolgál a probléma megértéséhez. Ha az egyszerű tárgyalás kedvéért maradunk a jövedelmi (és vagyoni) szegénység mindeddig alkalmazott fogalmánál, akkor talán könnyebben kirajzolódnak azok a tényezők, amelyek érdemben megnövelik a szegénység kockázatát.

A volt szocialista országokban a szegénység kockázatát talán minden más tényezőnél erősebben fokozza a munkanélküliség. Ez egyes országokban nem jelent feltétlenül állástalanságot, hiszen sok munkavállalónak formálisan van állása, csak éppen az üzem, ahol dolgozna, nem működik, vagy ha mégis, akkor termékei eladhatatlanok, így bért nem vagy csak nagyon késve fizet. Ez a jelenség ma még tömeges a Balkánon és - a balti államokat leszámítva - a volt szovjet köztársaságokban. Szerencsére Közép-Európában, így Magyarországon jobbára már "csak" a hagyományos munkanélküliség jelent problémát.

A munkanélküliség hazánkban nem magas, pillanatnyilag kevesebb, mint hat százalék. A területi eltérések viszont jelentősek: míg Budapesten és Győrben gyakorlatilag teljes a foglalkoztatottság, sőt egyes szakmákban komoly munkaerőhiány van, addig az ország északkeleti megyéiben kétszámjegyű, egyes vidékeken húsz, sőt egyes falvakban harminc százalék feletti a bejegyzett munkanélküliség. Ez rávilágít a szegénység két másik fontos kockázati tényezőjére, az iskolázottság és a rugalmas lakáspiac hiányára.

Az elégtelen vagy nem megfelelő iskolázottság teljes és viszonylagos értelemben is erős kockázati tényező. Nyolc általánossal vagy akár puszta érettségivel jóval nehezebb megfelelően fizető állást találni, mint színvonalas egyetemi diplomával vagy keresett szakmunkás-képesítéssel. De az átmeneti gazdaságokban még a diploma, sőt a diplomásként megszerzett sokéves tapasztalat sem jelent feltétlenül belépőt a jól fizetett munka világába, ha a szóban forgó képesítés és megszerzett tudás már nem piacképes. Ahol igen gyors a gazdasági szerkezetátalakítás, ott a tudás hamar elavul. Ez még akkor is igaz, ha a képzés szerkezete rugalmasan igyekszik nyomon követni a munkaerő-piaci kereslet szerkezetének változását. Csakhogy a volt szocialista országokban a tudás és a munkaerőpiac szerkezeti eltérései drámaiak. Ennek oka egyrészt a szokásosnál mélyebb és - legalábbis Közép-Európában - páratlanul gyors gazdasági szerkezetátalakítás, ami nagyon jó dolog, másrészt azonban az oktatási rendszer egyre fokozódó elmaradottsága. Ez viszont rendkívül káros. A belőle élők nem csekély hányadának a piaci indítékú változásokkal szembeni merev ellenállása és az oktatási kormányzat gyengesége miatt egyre korszerűtlenebbé váló felső- és szakoktatás Magyarországon is jelentősen hozzájárul a szegénység növekedéséhez, a lecsúszó rétegek bővített újratermeléséhez.

Az állampolgárok jövedelmi és vagyoni helyzetének egyenlőtlenségében komoly szerepet játszó területi tényezők annyira nyilvánvalóak, hogy talán elegendő csak utalni rájuk. Azonnal belátható, hogy ahol a munkahelyek választéka igen szűkös, ahol a piacok messze vannak, ott alig keletkezik jövedelem, ott nem lesz jó iskola, nem lesz korszerű kórház, és mindez egymást erősítő ördögi körben fonódik össze. Magyarországon is vannak nem kis körei az ebből fakadó drámai szegénységnek, az éhezéssel is párosuló abszolút nyomornak. Abaúj vidékén egyes falvakban a cigánygyerekek a dögkútra járnak.

A jövő tragédiája

Eljutottunk a jövedelmi szegénység rendszerváltás utáni növekedésének legszörnyűbb fejezetéhez, a gyermekek szegénységének problémájához.

Ne gondolja senki, hogy az időskorúak szegénységét erkölcsi vagy éppen politikai szempontból nem tartom kegyetlen és enyhítendő gondnak. Természetesen nagy baj az, hogy a mai nyugdíjasok között vannak olyanok, mégpedig nem is kevesen, akik miután egész aktív életüket végigdolgozták egy igen kevéssé hatékony, piactagadó gazdálkodási rendszerben, annak öszszeomlása után most azért kerülnek különösen hátrányos helyzetbe, mert a régi gazdaság már nem, az új pedig még nem tudja kitermelni azt a jövedelmet, ami a ma dolgozók által befizetett nyugdíjjárulékból biztosíthatná a mai nyugdíjasok tisztességes megélhetését. Mégis megkockáztatom azt, hogy hazánkban a szegénység címén a legnagyobb probléma az, hogy a gyermekek nem kis hányadának - különböző, nem igazán pontos hazai felmérések szerint -, a tizennyolc év alatti korosztályok közel húsz százalékának napi élménye a megfelelő élelem, ruházat vagy az elfogadható színvonalú lakás hiánya.

Legalább három oka van annak, hogy a gyermekek szegénységét állítom a probléma középpontjába. Egyrészt azért, mert a gyerekek körében láthatóan nagyobb az igazán szegények aránya. (Míg az összlakosságon belül tizenöt, a gyermekek esetében csaknem húsz százalék.) Ez egyáltalán nem meglepő. A szegényebb, mert munkanélküli és/vagy kevésbé iskolázott néposztályok körében általában több a gyermek, különösen igaz ez a hazai roma népesség vonatkozásában. Másrészt azért, mert ugyan közhely, de attól még igaz, hogy a gyermek a jövő. Ha körükben ma nagyobb a szegénység, akkor a jövőben a felnőttek társadalmában is nőhet. Harmadrészt azért, mert bizonyított tény, hogy a szegénység nagymértékben örökletes. Aki gyermekkorában szegény és így életútja elején többszörös indulási hátrányt halmoz fel, az élete folyamán már egyre kisebb eséllyel tud kitörni ebből a helyzetből.

Miért szegények a gyerekek? Nyilvánvalóan azért, mert a szüleik is szegények. (Ha egyáltalán vannak szüleik. Vagy hiába vannak, de nem gondoskodnak róluk. Az árva és elhagyott gyermekek problémája különösen súlyos gond.) Láttuk, hogy a felnőttek szegénysége nagymértékben összefügg a munka és a megfelelő képzettség hiányával, ezek pedig sokszor a kedvezőtlen területi elhelyezkedéssel. Hozzátehetjük mindehhez az egészség hiányát is, ami társadalmunk igen nagy részénél - és nem csak a szegényeknél - igen komoly probléma. Végül, de nem utolsósorban a gyermekkori szegénység egyik legfontosabb tényezője a kereső-eltartott arány kedvezőtlen volta az egyes családokban, ami vagy kevés keresőre vagy sok eltartottra vagy éppen mindkettőre együttesen utal. Ezen belül különösen erős az összefüggés a gyereklétszám és az egy főre jutó jövedelem között. Magyarországon, csakúgy, mint az új demokráciákban mindenütt, a gyermekszám emelkedésével párhuzamosan gyorsan növekszik a szegénység kockázata.

A nyomor enyhítése és a felemelkedés ösztönzése

Felmerül a kérdés, ha az újkori szegénység okai viszonylag jól azonosíthatók, miért nem történik több a szegénység enyhítése, csökkentése, netán megszüntetése érdekében?

Legyünk igazságosak, sok minden történik. Még a régi rendszerből örököltük az öregek otthona hálózatát, vannak szép számmal árvaházak, nevelőotthonok, létezik, sőt fejlődik a szociális gondozói hálózat, magukra maradt időskorúak kapnak meleg ételt, gyógyszert és szükség esetén pénzsegélyt, gyermekek részére bizonyos iskolákban osztanak ingyenes ebédet, az önkormányzatok szerveznek közmunkát, az egyházak és alapítványok tucatjai és állampolgárok sokasága segíti a rászorultakat, betegeket, hajléktalanokat nyomoruk enyhítésében. És ez még nem minden.

Lényeges azonban a pontos fogalmazás. Emberséges cselekedetek milliói szolgálják naponta a nyomor enyhítését. Túl kevés történik azonban a szegénysorba süllyedés megelőzése, még inkább a szegénysorból való kiemelkedés ösztönzése érdekében. Halat adunk a szegényeknek, horgászbotot nem.

A horgászbotok kiosztásában és a horgászat mesterségének eredményes oktatásában demokratikus országokban kiemelkedő szerepe kell legyen az államnak, mind a központi kormányzatnak, mind az önkormányzatoknak. Ez azért van így, mert a szegénység okai összetettek, a szegénység megelőzésére, enyhítésére és a szegénysorból való kiemelkedés ösztönzésére szolgáló jóléti politika eszköztára sokrétű, bonyolult, ennek eredményes bevetése egyrészt az állam egyes szervezeteinek összehangolt munkáját igényli, másrészt feltételezi az általa megcélzott emberek cselekvő együttműködését, illetve az ennek közterheit viselő jobb módú adófizetők tudatosan vállalt szolidaritását.

Lássuk most már néhány példán keresztül, hogy milyen eszközöket alkalmaz a Magyar Köztársaság a szegénység elleni küzdelemben. Hogyan érvényesül az állami szolidaritás a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek mérséklésében (a szegénység enyhítésében) valamint a jövőbeni életesélyek egyenlőtlenségének csökkentésében (a szegénysorba süllyedés megelőzésében, illetve a szegénységből való kiemelkedés ösztönzésében).

Jómódúakat támogató jóléti politika

Mint láttuk, a jövő szempontjából a gyermekek szegénysége az egyik legnagyobb, ha nem éppen a legeslegnagyobb probléma. Ezért mindhárom példámat a szegényebb sorsú gyermekek pillanatnyi jólétének fokozását és jövőbeni életesélyeik javítását célzó alapvető és sokmilliárd forintos költségvetési kiadást képező jóléti eszközök hatékonysága vizsgálatának szentelem.

A gyermekek által élvezhető jövedelem családonkénti nagymértékű eltéréseinek tompítására bevethető legfontosabb állami eszközök egyike a családi pótlék. Mivel a családi pótlék költségvetési forrása korlátozott, az egy főre jutó jövedelem családok közötti szórása pedig nagyon nagy, hatékonynak csak az az elosztási módszer tekinthető, amelyik az egy főre jutó jövedelem alapján jómódúnak tekinthető családok számára nem ad családi pótlékot éppen azért, hogy a többieknek többet adhasson. A rászorultsági elv érvényesülése megsokszorozhatja eme jóléti eszköz hatékonyságát, szemben azzal, amikor minden gyermek után alanyi jogon jár a családi pótlék. Az 1995-ös jóléti reform keretében némi elmozdulás történt ebbe az irányba. Noha az intézkedés nem volt elég hatékony, hiszen csak a társadalom korábban jogosult leggazdagabb tíz százalékától vonta meg a számukra amúgy is jelentéktelen mértékű családi pótlékot, ahelyett, hogy a jómódúak legalább tizenöt vagy még inkább húsz százaléka esett volna ki a korábban kedvezményezettek köréből, irányát tekintve helyes lépés volt, mert jobban megfelelt a társadalmi szolidaritás elvének. A századforduló kormánya azonban visszaadta a családi pótlékot a legmagasabb jövedelműeknek, aminek következtében azóta is kevesebb jut a valóban rászorulóknak. Sőt, ezt még megfejelte azzal, hogy bevezette a gyermekek után járó adókedvezményt. És noha a gyermekek után igénybe vehető személyi jövedelemadó-kedvezménynek van felső határa, az adókedvezményt az tudja igénybe venni, akinek van adóköteles jövedelme, mégpedig annál nagyobb mértékben, minél magasabb ez a jövedelem. Ez a módszer a szegénység enyhítését nem szolgálja, hanem fokozza azt. Jómódúakat támogató jóléti politika.

Egy másik fontos támogatás, amire ma százmilliárdos nagyságrendben költ az állam, az állampolgárok lakásberuházásaihoz kapcsolódik. Jól kitalált, gazdaságilag hatékony és szociálisan érzékeny formában ennek van értelme, hiszen az otthon megteremtése még a szegénynek nem tekinthető középrétegek alacsonyabb jövedelmű csoportjai számára is hallatlan erőfeszítést igényel. A hosszú lejáratú pénzügyi megtakarítások és a lakásberuházások ösztönzése pedig jótékonyan segíti a gazdasági növekedést. A magyar társadalom legszegényebb egyharmada számára a természetesen szerény, de már vagy még megfelelő lakás bérlete, esetleg megvásárlása különösen nagy jelentőségű lenne. Gyermekeik kiegyensúlyozott fejlődése, eredményes tanulása, majd jó elhelyezkedése révén a szegénységből való kiemelkedésük mindenkinek alapvető érdeke. Hazánkban azonban a lakástámogatási rendszer - a gyerekszámtól függő szociálpolitikai kedvezmény kivételével - kifejezetten bünteti a szegénységet. A támogatások zöme a hitelekhez kapcsolódik, a felvehető hitel összege pedig a család vagyonától és jövedelemétől függ. Minél nagyobb valakinek a jövedelme, annál több hitel felvételére képes - ez természetes, és minél több hitelt vesz fel, annál több kamattámogatást élvez - ez már nem az. Egy korábban harmincmillió forintos hitel felvétele esetén maga a költségvetésből leszívható támogatás önmagában többmilliós nagyságrendre rúgott. Ráadásul a magas jövedelmű, vagyonos családokban élő gyerekek gazdag szülei és nagyszülei külön is felvehetik a kedvezményes hiteleket, ha gyermekeik, unokáik számára teremtenek majdani otthont. Ez mind-mind teljesen elérhetetlen a társadalom legszegényebb rétegei számára. Noha a jelenlegi kormány a nyár elején elsősorban a költségvetés kímélése végett felére csökkentette a legkedvezőbb lakáshitelek felső határát, a lakástámogatási rendszer mélyen antiszociális jellege nem változott. Jómódúakat támogató jóléti politika.

A fiatalok szegénységből való kiemelkedésének legfontosabb feltétele a színvonalas oktatás elnyerése, majd az előnyös elhelyezkedés, a jól fizető munkahely megszerzése. Ez a tehetséges és szorgalmas fiatalok számára nem lehetetlen, de igen komoly erőfeszítést igényel. Az induló hátrányok között nemcsak a kedvezőtlen tanulási környezet (külön szoba, otthoni könyvtár, örökölhető műveltség és példaadó késztetés, esetleg a nyugalom hiánya, stb.) hanem a súlyos pénztelenség is számottevő. Noha a közoktatás ingyenes, a tanulás sok pénzbe kerül már alsó és középfokon is, különösen, ha figyelembe vesszük a rövid távon elmaradt hasznot, a már tizenéves korban megszerezhető, de a továbbtanulás miatt kieső munkabért. Ez az elmaradt haszon nem csekély a szegény családok számára, akik nem feltétlenül képesek vagy akarják elcserélni a ma megszerezhető kisebb, de biztos pénzt a holnapi bizonytalan nagyobbra.

A hátrányok tovább fokozódnak a kiemelkedés kétségkívül legjobb útjaként kínálkozó felsőoktatás szentélyébe való belépés sorsdöntő pillanatában. Noha a jelszavak szintjén ingyenes ez az oktatási lépcsőfok, de a valóságban ez nem igaz. Beiratkozási díj, vizsgadíj, nyelvtanulási hozzájárulás és még ezerféle nem reklámozott költség várja ma a diákokat. És persze tandíj mindazokat, akik az önköltséges képzésre nyertek felvételt. Ezek aránya nem csekély, ma hazánkban meghaladja a felsőoktatásba bejutó diákok felét.

Mielőtt bárki félreértene, leszögezem, hogy természetesen semmi bajom a tandíjjal, sőt, általános bevezetését 1995-ben magam is kezdeményeztem. Sokszor leírtam már, hogy társadalmilag éppen azt tartom igazságosnak, hogy a felsőoktatás nem csekély költségét mindenekelőtt azok viseljék, akik okos és szerencsés választás esetén majdan részesedni fognak eme hallatlanul jövedelmező nagyberuházás szinte teljes mértékben privatizálható hasznából. Szociálisan pedig éppen az lenne a hatékony, ha a szegény, de tehetséges diákok tandíjmentességet és/vagy kiemelt ösztöndíjat kapnának. Ez ma egyáltalán nem így van. Egyrészt a felsőoktatás gyorsan növekvő költségét adóforintjaikkal azok is kénytelenek megfizetni, akik annak áldásait sosem fogják élvezni. Másrészt a leginkább rászorulók jelentős része, így például a szomszéd országokból hozzánk érkező magyar nemzetiségű diákok zöme, minden melldöngetés ellenére ma teljes tandíjat köteles fizetni, ami az igen drága művészeti egyetemeken akár évi négyszázezer (!) forintot is elérhet. Harmadrészt a felsőoktatási intézmények egyszerre megjelenő pénztelensége és pazarlása az oktatás színvonalát túl sok helyen már annyira elrontotta, hogy az értéktelen diplomák tömkelege minden remény ellenére sem feltétlenül jelent majd belépőjegyet az áhított jólét birodalmába. Ez a szegénységből való kiemelkedés helyett annak bővített újratermelését, újabb rétegek lecsúszását, a társadalom egységének és stabilitásának romlását, a szegényekkel vállalt szolidaritás végzetes gyengülését eredményezheti. (A diplomás munkanélküliek tartalékseregének fokozódó elégedetlensége pedig a történelem tanúsága szerint a politikai szélsőségek megerősödését is magával hozhatja.) Túl szép az a kifejezés, hogy jómódúakat támogató jóléti politika. Inkább életveszélyes játék a magyar társadalom jövőjének rovására.

"Fordulat és reform"

Magyarország nem egyedi eset ama országok sorában, ahol némi gondos elemzés, érzékeny gondolkodás a jóléti intézményrendszer szociális politikának csúfolt alapvető támogatási elemeiről hamar kideríti, hogy azok valójában kifejezetten antiszociálisak és antiszolidárisak. Magyarország abban egyedülálló még a visegrádi országok között is, hogy a hazai politikai osztály zöme a nyilvánosság előtt letagadja ezt, miközben magában talán éppen azt gondolja, hogy ez így van jól.

A századforduló kormánya a nemzeti és a szociális gondolat győzelmeként ünnepelte a családi pótlék ismételten alanyi jogúvá tételét, a lakáshitelezés példátlanul nagyvonalú és költséges támogatási rendjének bevezetését és a jelképes jelentőségű és mértékű tandíj eltörlését. Az intézkedések nyilvános indoklása hamis és igaztalan volt, ilyesmi azonban a politikában nem ritka. Két dolog viszont meglepő. Egyfelől sem a közvélemény-formáló értelmiség, sem pedig a politikai osztály körében nem akadtak igazán erőteljes hangok, amelyek a hamis prófétákat leleplezték volna. Másfelől ennek nyomán az antiszociális és antiszolidáris jóléti politika jelzett intézményei megkövültek, politikai szent tehenekké váltak. Láthatóan nem mer hozzájuk nyúlni az új kormány sem.

Vajon mi ennek az oka? Parlamentáris demokráciában az ellenzék mindig igyekszik kihasználni a kormány gyengeségeit, ez nem lehet másként nálunk sem. Mégis, a jóléti intézmények józan elemzése, eredménytelenségük felmutatása és a társadalmi szolidaritás valódi értékeit megtestesítő, távlatos reformok kidolgozása helyett a fedezetlen ígéretek árverése folyik.

A politikai osztály nem buta. Azért nem tartja fontosnak a szegénység elleni valódi és eredményes küzdelmet, mert talán úgy véli, hogy a szegények zöme politikai szempontból érdektelen, hiszen nem szokott elmenni szavazni, vagy iskolázatlansága miatt könnyű megtéveszteni, miközben a jómódúak és a középrétegek egyáltalán nem érzékenyek a szegények problémáira, tehát érdemi támogatásuk kifejezetten népszerűtlen, politikailag pedig hátrányos lenne. Vannak jelei annak, hogy sokan így gondolják. Magyarország felemelkedéséért felelősséget érző állampolgár azonban ebbe nem törődhet bele. Elő kell készítenünk egy gyökeres szellemi, lelki és erkölcsi fordulatot a közvéleményben annak érdekében, hogy a társadalmi szolidaritás eszméje újra polgárjogot nyerjen nálunk, és viszonylag gyorsan megalapozzon egy olyan politikai fordulatot, amely emelt fővel vállalja nemcsak a szegénység enyhítését, hanem a szegénységből való kiemelkedést hatékonyan támogató jóléti reformokat is.

Ma, amikor végre éles és színvonalas vita folyik nemcsak otthon, hanem a nemzetközi sajtóban is a Magyarországon az ezredforduló óta folytatott jövőfelélő gazdaságpolitika szükséges fordulatáról, egyelőre fülsiketítő csend van a jövőfelélő jóléti politika körül. Ezért akartam szólni.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.