Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BOKROS LAJOS: Kívánja-e az államháztartási reform a lakossági tehervállalás növekedését?

2009.03.28

BOKROS LAJOS
Kívánja-e az államháztartási reform a lakossági tehervállalás növekedését?


Ma, amikor a hivatalos politika a gazdasági növekedést és a társadalom jólétét kevély önbizalommal azonosítja a költségvetési túlköltekezéssel, felmerül a kérdés, vajon nem volna-e célszerű a közjavak előállítására fordított közkiadásokat éppen hogy csökkenteni és a közvetlen lakossági tehervállalást növelni.

Bontsuk szét ezt a szép hosszú mondatot elemeire. Legalább öt súlyos kérdés merül föl.

Először is az, hogy vajon a költségvetési túlköltekezés tényleg segíti-e a gazdasági növekedést, és emeli-e a társadalom jólétét? Másodszor, hogy a minden politikai erő által harsányan követelt adóreform azonos-e az adócsökkentéssel, ami a lakossági közterhek csökkenését vonhatná maga után? Harmadszor, ha az adóreform nem feltétlenül hoz magával általános adócsökkentést, akkor mi lehet az értelme? Negyedszer, ha zömmel állami költségvetési források felhasználásával nem tudunk kellően jó minőségű és mindenki által egyenlő eséllyel hozzáférhető oktatást, gyógyítást nyújtani, akkor van-e mód arra, hogy közvetlen lakossági vásárlással legalább részben helyettesítsük az adóbevételek terhére fedezett közkiadásokat? Ötödször, a fenti kérdésekben rejlő logikai sor folyományaként javulhat-e az oktatás, a gyógyítás színvonala, ha az adóráfordítás csökken, de a közvetlen lakossági tehervállalás nő?

 

Egyensúly és növekedés

Napjainkban a kegyetlen brüsszeli bizottság és a szívtelen nemzetközi tőkepiacok hetente küldenek a magyar gazdaságpolitikát, különösen a hazai költségvetés állapotát súlyosan elmarasztaló üzeneteket, amiket aztán a magyar kormány rátarti büszkeséggel rendszerint visszautasít. Ha más nem, legalább az a kérdés felmerül, hogy vajon Magyarországon kívül értenek-e egyáltalán a gazdasághoz. Ha a költségvetési túlköltekezés valami nagyon jó dolog, akkor miért nem költünk ennél is többet, miért nem engedjük, hogy az államháztartás hiánya még a mainál is nagyobb legyen?

Ez utóbbi kérdésre a közvetlen válasz egyértelmű: hitelezőink aggódnak a pénzükért, nem hajlandók a magyar állam túlköltekezését nyakló nélkül fedezni. A hitelfelvételnek, ezen belül is elsősorban a külföldi hitelek felvételének van egy józan korlátja. A külföldről sűrűn érkező bírálatok azt jelzik, hogy kezdjük elérni ezt a korlátot. A tűzzel játszik az a kormány, amelyik nem hajlandó belátni ezt.

Ha most a kifejtés kedvéért egy pillanatra eltekintünk ettől az egyébként büntetlenül nem megkerülhető kőkemény korláttól, önmagában is érdekes, hogy vajon a költségvetési túlköltekezés tényleg fokozza-e a gazdaság növekedését, emeli-e a társadalom jólétét. (Ez a kérdés nemcsak gazdasági, hanem politikai szempontból is roppant fontos, hiszen ma erre épül a kormány által helyesnek tartott gazdaságpolitika legitimációja.)

Ha a gazdaság teljesítménye gyenge, a vállalatok beruházási kereslete lanyha, vagy a lakosság fogyasztási hajlandósága alacsony színvonalú, akkor a költségvetési túlköltekezés (a bevételeket meghaladó mértékű kiadások) ideig-óráig gyorsíthatja a gazdasági növekedést, emelheti a jólétet. Ha azonban ez az állami túlköltekezés tartóssá válik, mértékében pedig jóval meghaladja a gazdaság növekedésének ütemét, akkor a hatás éppen az ellenkező lesz. Ha a gazdaságban nincs érdemi lakossági és vállalati kereslethiány, nincsenek hatékonyan kihasználható felesleges kapacitások, akkor a költségvetési túlkereslet első körben felnyomja az árakat és a kamatokat, kiszorítja a vállalati hiteleket a lakossági megtakarítások (ha vannak ilyenek egyáltalán) vagy a külföldi források felhasználásából. Ilyen feltételek mellett a költségvetési túlköltekezés nemcsak gyorsan növeli az állami adósságot (ami, mint láttuk, önmagában is fontos korlát), hanem ezzel párhuzamosan visszaesnek a beruházások, így a gazdasági növekedés mind a kívánatosnál, mind a lehetségesnél alacsonyabb lesz. A gazdaság tehát valódi lehetőségei (tényleges potenciálja) alatt teljesít.

Magyarország jelenlegi helyzete pontosan megfelel ennek a leírásnak. Az államháztartás hiánya rendre és jóval meghaladja a gazdasági növekedés ütemét. Kereslethiány a lakosság körében összességében nincs, hiszen alig vannak lakossági megtakarítások. Az állam versenyez a vállalatokkal a külföldi forrásokért. Amelyik vállalat képes működő tőkét bevonni vagy a hazai bankrendszert megkerülve közvetlenül külföldről hitelt felvenni, azt ez a harc közvetlenül kevésbé érinti. Amely cég azonban csak hitelből képes fejleszteni, és csak a hazai bankoktól vehet kölcsön, annak terheit drámai mértékben növeli a kamatokra alig érzékeny állam túlzott hitelkereslete. Nemcsak az állam adóssága nő gyorsan, hanem az ország külföldi adóssága is. A jelentős hiteltúlkereslet magasan tartja a kamatokat, így csökkennek a beruházások. Hazánk gazdasági növekedése elmarad nemcsak a kívánatostól, hanem a lehetségestől is.

Brüsszelnek és a nemzetközi tőkepiacok szakértőinek tehát igazuk van. Nemcsak kölcsönadott pénzükért aggódnak, hanem a magyar államháztartás és a folyó fizetési mérleg kettős hiányának, ikerdeficitjének magas mértéke miatt is, ami gátolja a magyar gazdaság növekedését. Félrevezeti a kormány az ország népét, ha azt állítja, hogy ez a kettős hiány nem lényegi probléma. A magyar társadalomnak joga van tudni, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Az ország és ezen belül különösen az állam pénzügyi egyensúlya mindenképpen szükséges, habár korántsem elégséges feltétele a gazdasági növekedésnek. A szakértelem és a felelősség ezúttal nem külföldön hiányzik.

 

Adócsökkentés és kiadásnövelés?

A szakértelmet és a felelősséget bizony nem lehet elégszer hangsúlyozni a kibontakozó választási kampányban. Pártállásra való tekintet nélkül egynémely politikus szemrebbenés nélkül ígér egyszerre adócsökkentést, a költségvetési hiány lefaragását és a közkiadások növelését. A kisiskolások is tudják, hogy ez teljesen értelmetlen. Lehet ígérni adócsökkentést, de ha emellett még a költségvetés hiányát is mérsékelni kívánom, akkor muszáj bevallanom, hogy a közkiadásokat az adóbevételekhez képest nagyobb mértékben kell csökkenteni. Lehet engedni az adókból a közkiadások növelése esetén is, de akkor illik megmagyaráznom, miből fogom fedezni az államháztartás drámai mértékben megugró hiányát. Végül lehet ígérni egyszerre kiadásnövekedést és hiánycsökkentést, de akkor becsületesen ki kell jelenteni, hogy az adókat emelni szükséges. Minden más ígéret hazugság, vagy, ami még nagyobb baj, hülyeség.

Az adócsökkentésnek egyébként lehet értelme, akár a nemzeti jövedelem állami költségvetésbe központosított hányadának csökkentését, akár egyes adónemek bizonyos kulcsainak mérséklését értjük alatta. A kettő egyszerre is elképzelhető.

Hazánkban ma a költségvetés a belföldön megtermelt jövedelem (GDP) felét elvonja, és más szerkezetben újra elosztja. Ez önmagában is gátolja a gyorsabb növekedést, érdemes tehát csökkenteni az újraelosztási hányadot. Minthogy azonban az államháztartás hiányát - mint láttuk, szintén a növekedés érdekében - csökkenteni kell, így nem marad más hátra, mint a költségvetési kiadások még gyorsabb csökkentése.

Vajon van-e erre valódi lehetőség? Mire költsünk kevesebbet? Oktatásra, gyógyításra, közigazgatásra, nyugdíjakra, honvédelemre, a lakossági gázár támogatására vagy autópályák építésére? Jelen cikk keretei között nem tudok belemenni a költségvetés kiadási szerkezetének részletes elemzésébe. Annyi bizonyos, hogy a látványos pazarlást képviselő felesleges kiadások megszüntetése valószínűleg nem lenne elegendő a mai óriási költségvetési hiány érdemi csökkentésére, nemhogy teret engedne az adók látványos csökkentésének.

 

Adóreform adócsökkentés nélkül?

Igen, az adóreformnak van (lenne, lett volna) értelme akkor is, ha nem vagy csak jelképes mértékben csökkennek az adóbevételek. Például az áfa 25 százalékos kulcsának mérséklése éppen úgy lehetett volna igazán hasznos, ha emellett az 5 és 15 százalékos kulcsokat egységesítettük volna kb. 10-12 százalékon. Ma az áfának négy kulcsa van Magyarországon, kettő bőven elegendő lenne. Ha más adónemnél, mondjuk a személyi jövedelemadónál a kormány meg merte volna emelni az alacsonyabb adókulcs felső jövedelemhatárát annak érdekében, hogy az alsó középosztály tagjai ne csúszszanak be a most egyébként teljesen feleslegesen 36 százalékra csökkentett felső határkulcs alá, akkor az így kieső nem kevés adóbevételt pótolni lehetett volna az áfa kulcsának 20 százalékon történő egységesítésével, komoly mértékű ingatlanadó bevezetésével, valamint az összes szja-kedvezmény megszüntetésével. Az egységesen magas áfa-kulcs értelme az lett volna, hogy a jövedelmek helyett inkább a forgalmat, a vásárlást, a fogyasztást adóztatjuk (az áfát beszedni is könnyebb, pláne egységes kulcson). Az ingatlanadó javarészt megfogná a láthatatlan jövedelmeket. Ez utóbbi az szja-kedvezmények eltörlésével együtt kiválóan szolgálná a társadalmi igazságosságot is, hiszen köztudomású, hogy az adókedvezményeket elsősorban a magas jövedelműek tudják igénybe venni.

Fenti javaslatok mindössze példák, csak az adóreform kívánatos irányát jelzik. Kitetszik azonban belőlük, hogy az adóreformnak bizony a költségvetésbe központosított jövedelmek érdemi csökkentése nélkül is van értelme. Az adóalapok növelése, a kedvezmények, kivételek megszüntetése, többkulcsos adóknál a jövedelemhatárok emelése, a jövedelmek helyett a forgalom terhelése stb. mind-mind reformértékű változtatás lenne, hiszen egyszerűbbé, áttekinthetőbbé tenné az adórendszert, az adók behajtását, arányosabbá, igazságosabbá a közteherviselést, stabilabbá, kiszámíthatóbbá az adórendszer működését. Ezek pedig rendkívül fontos közpolitikai célok, amelyek megvalósítására érdemes törekedni az adóbevételek csökkenése nélkül is.

Persze nem mondom, hogy az adóreform ne hozzon némi adócsökkentést is. Nyugodtan hozzon! Hiszen láttuk, nem ártana némileg szűkíteni az állami költségvetés terjedelmét. Ez viszont csak a fontos közkiadások jelentős csökkenése mellett érhető el, hiszen az államháztartás hiányát is mérsékelni kell. A nyilvánvaló pazarlás megszüntetése keveset hoz a konyhára. Az igazi kérdés tehát az, hogy vajon költsünk-e kevesebbet a sok pénzt felemésztő alapvető közjavak előállítására, így például oktatásra és gyógyításra?

 

Költsünk-e kevesebbet oktatásra és gyógyításra?

Ma hazánkban alig találunk olyan embert, aki elégedett lenne az oktatás és a gyógyítás színvonalával. Mivel a közhit úgy tartja, és a piaci tapasztalat azt mutatja, hogy minél többet költünk valamire, annál jobb minőségű terméket és szolgáltatást tudunk vásárolni, ezért a fenti kérdésre a válasz bizonyosan az lenne, hogy az oktatásra és a gyógyításra ne kevesebbet, hanem többet költsünk.

Volna bizony értelme ezekre a fontos feladatokra többet költeni. De nem az állami költségvetésből. Látjuk ugyanis, hogy hiába növeli a kormány az oktatásra, gyógyításra szánt költségvetési kiadásokat, attól nem igazán lesz sem jobb minőségű, sem pedig könnyebben és mindenki által egyformán hozzáférhető szolgáltatás. Az állami oktatás és gyógyítás jórészt feneketlen hordó, a meglévő intézmények rendre felemésztik, elpazarolják a pótlólagos költségvetési forrásokat. Amíg nem változik az iskolák, egyetemek, rendelők és kórházak érdekeltségi rendszere és gazdálkodási módja, addig nem érdemes rájuk többet költeni. De vajon változhat-e ezeknek a költségvetési intézményeknek az érdekeltségi rendszere és gazdálkodási módja, amíg finanszírozásuk legfontosabb, sokszor kizárólagos forrása a költségvetés?

A rendszerváltás nyomán kiépülő piacgazdaság egyik legfontosabb tapasztalata az, hogy látványos minőségjavulást kizárólag a verseny hozhat. A kenyértől az autóig, a szappantól a lakásig ugrásszerűen javult hazánkban a megvásárolható javak minősége és választéka. Miért? Mert a fogyasztási cikkek piacán szinte korlátlanná vált a verseny. Nemcsak a belföldi termelők, hanem jóformán az egész világ kínálata jelen van a magyar piacon.

Az oktatás és gyógyítás mind a mai napig szent tehenek, alig érintette meg őket a rendszerváltás. Ezeken a területeken a szolgáltatások természetéből kifolyólag eleve korlátozott a külföldi kínálat. Nincs azonban érv amellett, hogy a hazai szolgáltatók kínálata korlátozott legyen.

A kínálat nem is korlátozott, hiszen van elegendő iskolánk, egyetemünk, kórházunk, rendelőintézetünk. Valószínűleg túl sok is. Amiből hiány van, az a jó minőségű oktatás és gyógyítás.

Az oktatás és a gyógyítás egyáltalán nincs ingyen, hiszen a pedagógusok és az orvosok fizetést kapnak, az iskolákat és kórházakat fűteni kell, a gépek, műszerek pénzbe kerülnek stb. Az oktatás és a gyógyítás azonban közjavak, ami azt jelenti, hogy fogyasztóiknak nem kell fizetniük a fogyasztás helyén és idején, vagy legalábbis nem az igénybe vett szolgáltatás mennyiségével és minőségével arányosan. Az oktatás és gyógyítás költségeit döntő mértékben adó formájában fizetjük meg.

Ha azonban a fogyasztónak - bármennyi adót fizetett is előzőleg - a tényleges fogyasztás helyén és idején már nem kell fizetni, akkor kereslete korlátlanná válik. Ez hiányt és sorbaállást szül. Ha a fogyasztók fizetőképes kereslete nem állít korlátot a kínálat elé, akkor a szolgáltatást nyújtók a rossz minőséget is képesek eladni, és indokolatlanul magas költségeiket is képesek elismertetni. Van verseny, de annak iránya megfordul. A vevők versenyeznek az eladók kegyeiért, ahelyett, hogy az eladók lennének kénytelenek megküzdeni a vásárlók pénzéért. Piaci verseny helyett fellép a szocializmusból jól ismert hiánygazdaság.

Van két további probléma is. Ha kialakul a hiány és a sorbaállás, akkor a jómódúak pénzüket, a befolyásosak pedig kapcsolataikat felhasználva előreugranak a sorban. Ha valamely fontos műtétre hónapokat kell várni, akkor nem kevesen lesznek, akik hajlandók fizetni azért, hogy azonnal sorra kerüljenek, mégpedig a hírneves orvos kése alatt. Hajlandóak lesznek hálapénzt fizetni. Így viszont kétszer fizetnek ugyanazért a szolgáltatásért, hiszen adót is fizettek. Ha viszont a névlegesen ingyenes közszolgáltatásért mégis kénytelenek fizetni annak igénybevétele helyén és idején, akkor meglazul bennük az adófizetési készség, elporlad számukra az adófizetés értelme, hitele, legitimációja. Ha viszont ezentúl nem fizetnek adót, vagy csak kevesebbet, akkor a szóban forgó szolgáltatás költségvetési fedezete még kevesebb lesz, aminek következtében az állam csak még rosszabb minőségű szolgáltatást lesz képes előállítani. Ördögi kör alakul ki, lefelé mutató spirál, ahol az egyensúly csak egyre alacsonyabb minőség mellett áll helyre.

A hálapénz intézménye ellentmond a társadalmi szolidaritásnak is. Aki nem tud hálapénz fizetni, és így nem tudja megkerülni a sort, annak marad a gyengébb minőségű szolgáltatás, és a várakozási idő is meghosszabbodik. A társadalom megkettőződik nemcsak jövedelmi és vagyoni alapon, hanem aszerint is, hogy kinek a számára elérhető a jó minőségű szolgáltatás. A gyógyítás névleges ingyenessége tehát nem csupán gazdaságilag káros, hiszen kiiktatja a minőségjavulás legfontosabb fegyverét, a piaci versenyt, hanem társadalmilag is hatékonytalan, hiszen ahelyett, hogy biztosítaná a szegények, elesettek számára a jó minőségű szolgáltatáshoz való hozzáférés esélyeinek egyenlőségét, kifejezetten rombolja azt.

Reform nélkül tehát teljességgel értelmetlen az adófizetők pénzéből többet költeni gyógyításra, hiszen a kórházak és rendelőintézetek gazdálkodási módjának és érdekeltségi rendszerének gyökeres változtatása nélkül nem kapunk cserébe jobb minőségű szolgáltatásokat. A logika szigorú: valószínűleg még ennyit is értelmetlen rájuk költeni.

 

Mit jelent az államháztartási reform?

Az államháztartási reform legfőbb célja az, hogy látványosan javuljon a közszolgáltatások színvonala. Ehhez nem kell feltétlenül több pénz. Nem több pénzért magasabb minőségű és egyenlőbb eséllyel hozzáférhető szolgáltatásokat akarunk. Ha pedig esetleg mégis több pénzt fizetünk, akkor javuljon látványosan a szolgáltatások minősége.

Ez bizony nagyon fontos összefüggés. Ha bemegyünk a boltba kenyeret venni, nem biztos, hogy a legolcsóbb kenyeret vesszük meg. Legtöbbször megvesszük a drágábbat is, ha annak a minősége bizonyítottan sokkal jobb. Megvesszük a kétszer olyan drága kenyeret, ha annak minősége négyszer jobb, mint a legolcsóbbé. Nem pusztán az árat vagy egyedül a minőséget mérlegeljük, hanem az ár és a valódi érték arányát, hányadosát.

Nos, a közjavak esetében is célszerű lenne ezt tennünk. A gyógyításra ma túl sokat költünk ahhoz képest, hogy cserébe milyen minőséget kapunk. Vagy ami ugyanaz, túl sokat fizetünk ezért a minőségért. Az ár és az érték hányadosa túlságosan magas. Verseny híján viszont ez nem fog csökkenni. Hiába költ az állam többet, nem javul a minőség. Minőséget ma csak az állami szolgálat megkerülésével, a piacon tudunk magunknak vásárolni. Akkor viszont minek a költségvetési finanszírozás?

Az államháztartási reform azt jelenti, hogy jelentős mértékben helyre kell állítani a közvetlen kapcsolatot a közjavak fizetőképes kereslete és kínálata között. Meg kell fordítani a verseny irányát. Ez az egészségügyben azt kell jelentse, hogy az orvosok, kórházak versenyezzenek a betegek pénzéért, ne pedig fordítva! Jelenjen meg újra a fizetőképes kereslet mint hatékony korlát. A kórház legyen kénytelen javítani a minőséget és kordában tartani a költségeket. Vagy közvetlenül a betegnek, vagy az ő nevében fellépő, az ő érdekeit önérdeke alapján hatékonyan képviselni képes intézménynek legyen szükséges fizetnie a gyógyító szolgáltatás igénybevételének helyén és idején a szolgáltatás mennyiségével és minőségével arányosan.

Most jön a gondolatmenet legnehezebb része. Nem akarjuk a gyógyítási szolgáltatásokat teljesen piacosítani, de részlegesen igen. A teljes piacosítás azért nem célszerű, mert akkor a legszegényebbek ugyanúgy kimaradnak a jó minőségű ellátásból, mint most, amikor a másik szélsőség munkál, az abszolút piacellenes, versenyt kizáró megoldás. Nem akarunk ugyanabba a hibába esni. Javítani akarjuk nemcsak a gyógyító szolgáltatások minőségét, hanem a hozzáférés esélyegyenlőségét is.

A gyógyítás nem ugyanolyan termék, mint a kenyér. Ha egyik este rossz minőségű kenyeret vásárolok, és a feleségem elmarasztal érte, akkor gyorsan tanulok, és másnap már biztos jobbat veszek. A visszajelzés, visszacsatolás gyors és kis költséggel megy végbe. A gyógyítás egészen más, hiszen a beteg sokszor azt sem tudja megállapítani, hogy mi a baja, nemhogy megítélje a helyes gyógymódot. A kenyér vásárlásánál lehet tévedni, az orvos viszont nem tévedhet. Mire rájövök, hogy esetleg nem jó minőséget kaptam, addigra esetleg végzetes egészségkárosodást szenvedtem. A gyógyító szolgáltatások túlnyomó többségénél elfogadhatatlan az utólagos korrekció. Egyetlen rossz minőségű szolgáltatás éppen eggyel több a kelleténél.

Meg kell tehát erősíteni a laikus beteg helyzetét. Valaki kell, hogy a beteg mellé álljon, amikor gyógyítási szolgáltatásokat vásárol. Ennek tőkeerős és szakértő intézménynek kell lennie. Ilyen a magán egészségbiztosító pénztár.

A magán egészségbiztosító pénztárak megjelenése megfordítaná a verseny irányát. A pénztárak versenyeznének a biztosítottak pénzéért, akiknek ugyan kötelező lenne valamely pénztárba tagként belépni, de választhatnának az egymással is versengő pénztárak között. A kórházak, rendelőintézetek pedig versenyeznének a magán egészségbiztosító pénztárak pénzéért. Lényegesen megerősödne a beteg alkupozíciója, minőséget követelhetne a pénzéért!

 

Többet fizetünk vagy kevesebbet?

Térjünk vissza most már a pénzügyekhez! A könnyebb megértés kedvéért gondoljunk a nyugdíjreformra. A többpilléres nyugdíjrendszer létrehozása egyebek között azt jelentette, hogy az állami felosztó-kirovó nyugdíjpillér mellett megjelentek a magán-nyugdíjpénztárak, s aki ilyenbe belépett, az a továbbiakban a nyugdíjjáruléka túlnyomó többségét (a munkavállalói 8,5 százalékból 8 százalékot) az általa választott pénztárba fizeti be. A gyógyítás reformja keretében majdnem ugyanerről van szó, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a jelenlegi mindössze 4 százalékos, a munkavállalók által fizetett egészségbiztosítási járulék biztosan nem lesz elegendő arra, hogy minimálisan elfogadható biztosítást vásároljunk. Itt is legalább 8 százalékos díjra lenne szükség, vagy ami még fontosabb, lesz ennek a biztosításnak egy abszolút összegben meghatározott minimális díja is. (Éppen ezért volt óriási hiba a kormány részéről a tételes egészségügyi hozzájárulás megszüntetése.) Ez azért indokolt, mert a fogtömés, a röntgenfénykép vagy a vakbélműtét költsége nem függ attól, hogy menynyi a beteg fizetése. A szolidaritás azt jelenti, hogy a munkaadók által fizetett kötelező járulék, ami az állami egészségbiztosítást táplálja, marad százalékos, így a magasabb jövedelműek továbbra is fedezni fogják a szegények által igénybe vett szolgáltatások költségeinek egy részét. De a második pillérbe mindenkinek többet kell majd fizetnie, és ezt saját jól felfogott érdekében meg is fogja tenni, hiszen különben nem lesz sem joga, sem lehetősége igénybe venni a gyógyító szolgáltatásokat. Rendkívüli jelentőségű lenne ez a reform, hiszen eltűnnének a potyautasok, azok, akiknek van tb-kártyájuk, de egyáltalán nem fizetnek, illetve azok, akik, noha sokkal többet keresnek, minimálbéren vannak bejelentve, így összejátszanak munkaadójukkal az állam, végső soron becsületesen adózó polgártársaik terhére. (Vigyázat, csalókkal szemben nincs szolidaritás!)

Most már válaszolhatunk arra a nem könnyű kérdésre, hogy vajon többet vagy kevesebbet fogunk-e fizetni bizonyos közszolgáltatásokért, példánkban éppen a gyógyításért. Ha a hálapénzre fordított, ma csak hozzávetőlegesen megbecsülhető óriási összegeket is beleszámítjuk az összes tehervállalásba, akkor talán összességében - a költségvetésen keresztül közvetve, illetve a költségvetésen kívül közvetlenül - nem kell majd többet költenünk. Jelentősen megváltozik viszont a tehervállalás szerkezete. A költségvetési finanszírozás részaránya csökken, hiszen a munkavállalói járulék eltűnik, az adójellegű elvonások tehát csökkennek. Megjelenik viszont a magán-egészségbiztosítás díja, ami nagyobb lesz, mint a mai munkavállalói járulék. De ha a versenyalapú szép új világ szétveri a hálapénz gazdasági alapjait, és a hálapénz eltűnik, akkor nem biztos, hogy a lakosság közvetlen tehervállalása összességében növekedni fog. De ha mégis növekszik, akkor is gondoljunk arra, hogy a verseny eredményeképpen milyen látványosan javulni fog a gyógyító szolgáltatások minősége.

Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy kevéske pénzünket a legolcsóbb, ámde silány minőségű kenyérre költsük.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.