Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BOKROS LAJOS: Hagyjátok békén a Nemzeti Bankot!

2009.03.28

BOKROS LAJOS
Hagyjátok békén a Nemzeti Bankot!


Az újesztendő első gazdasági hírei között szerepelt és igaznak bizonyult a rémhír: a magyar államháztartás hiteles módszerekkel kiszámított hiánya tavaly elérte a bruttó hazai termék 9,4 százalékát. A megfelelő értékelés kedvéért érdemes felidézni két másik számot: az előző kormány eredeti terveiben 2002-re mindössze 3,5 százalékos deficit szerepelt. Az 1995-96-os stabilizáció előtti "utolsó békeévben", 1994-ben pedig a hazai államháztartási hiány csak 8,3 százalék volt.

Az még csak hagyján, hogy ez a hír nem keltett meglepetést, hiszen már régóta tudható volt, hogy a 2002-es választási év zömmel politikai indítékú túlköltekezése nyomot hagy majd az államháztartás mérlegén. De az már kifejezetten érdekes, hogy a gazdaság irányítóinak és befolyásos szereplőinek a veszélyérzete alig növekedett, és a szakértő közvélemény nagyobbik része sem lát igazán okot komoly aggodalomra.

Vannak persze félrevert harangok, mint például a kivitelből élők hangos és jogos tiltakozása a túl magas forintárfolyam miatt. De mint minden félrevert harang, ez is egyoldalúan cseng. A harangozók kizárólag a Magyar Nemzeti Bank pénzpolitikáját kárhoztatják, és nem esik szó a nemzetgazdaságot kormányzó, befolyásoló politika másik két fontos eleméről a költségvetési- és a jövedelempolitikáról.

Van-e válság,

vagy nincs?

Felmerül a kérdés: vajon ez az óriási deficit csak egy félresikerült év rövidtávú kisiklása, amit majd megnyugtatóan kiigazít a 2003-as év költségvetése, amelynek a hiánya a tervek szerint nem fogja meghaladni a bruttó hazai termék 4,5 százalékát? Valóban elmúlt minden veszély, hiszen a túlköltekezés nem lesz tartós, a növekedés pedig az idén úgyis gyorsulni fog? Igaz-e hogy a túl magas forintárfolyam az egyetlen akadálya az export bővülésének és így a magasabb növekedés elérésének? És egyáltalán, van-e szükség bármilyen érdemi változásra a gazdaságpolitikában ahhoz, hogy a felzárkózás vélhetően önbeteljesítő próféciaként érvényesülő folyamatát tovább gyorsítsuk?

Az átmeneti gazdaságok elmúlt tizenkét évi történetének egyik fontos tanulsága, hogy a politikai ciklusok elmélyítik a gazdasági ciklusokat, kormányok váltakozása rendszerint lényeges fordulatot hoz a gazdaságpolitikában is, amely csak tovább erősíti a gazdaság durva piaci körülmények között egyébként sem csekély kilengéseit. A sikeres stabilizációt követő látványos fellendülés rendre elkényelmesíti a politikai vezetést, jobb esetben csak a kevésbé népszerű reformok (pl. privatizáció, gyárbezárások, egészségügyi reform, közigazgatás ésszerűsítése stb.) állnak le, rosszabb esetben viszont az általános gazdaságpolitika is kifejezetten laza lesz: újra megindul a költségvetési költekezés, nő a hiány, emelkednek a bérek, a hitelek, a jólét. A mindenkori kormány igyekszik learatni a sikeres stabilizáció és az addig megvalósult szerkezeti reformok gyümölcseit.

Nem is lenne semmi baj, ha mindez mértékkel történne, de rendszerint nem így van: a költségvetési kiadások növekedése nemcsak a bevételek bővülését haladja meg, hanem a gazdaság növekedését is. Ez előbb-utóbb azt eredményezi, hogy az éves hiány mértéke felülmúlja majd a gazdasági növekedés ütemét, így az államadósság emelkedni fog, méghozzá nem csupán abszolút értékben, hanem a gazdaság teljesítményéhez képest is. Hiába szaporodnak gyorsan az adóbevételek, a politikusok még gyorsabban hajtják fel a kiadásokat, hiszen annyi a "régi és jogos" igény, mindenki népszerű akar lenni, minden országgyűlési képviselő eredményesnek kíván mutatkozni. Ha a kormány élén államnő vagy államférfi helyett percemberke áll, akkor ennek szabad utat is enged. Így lesz az ésszerű költekezésből túlköltekezés, ami ugyan rövid távon kétségkívül tovább fűti a gazdasági fellendülést, de az államadósság még gyorsabb növekedése ezt a kurzust hosszabb távon fenntarthatatlanná teszi.

Ez még csak az egyik baj. Ha a költségvetési költekezés az előbb vázolt közgazdasági értelemben túlköltekezéssé fajul, akkor hamarosan és feltétlenül növekszik az inflációs nyomás is. Noha az infláció egyéb okokból éppen csökkenhetne, most nem fog, vagy nem eléggé. Erre elvileg kétféleképpen válaszolhat a mindenkori jegybank: egyrészt a megtakarítások védelme, ösztönzése végett és az infláció elleni harc jegyében szigoríthat a pénzpolitikán azzal, hogy emeli, vagy nem csökkenti kellő mértékben a kamatokat, ami nyilvánvalóan fékezi majd a költségvetési túlköltekezéssel túlfűtött növekedést. Másik lehetősége az, hogy politikailag megalkuszik, nem szigorít a pénzpolitikán, nem nyúl a kamatokhoz, nem hűti a gazdaság túlfűtöttségét, lemond a megtakarítások védelméről, de akkor önmaga is hozzájárul az infláció további növekedéséhez, ami nemcsak gyökeresen ellentmond szigorú törvényben meghatározott legfontosabb feladatának, hanem kifejezetten káros a nemzetgazdaság szempontjából.

Példa-e számunkra Amerika?

Az amerikai gazdaságra hivatkozó nagyhangú korifeusok máris dörzsölik a kezüket: ugyan miért baj az, ha egy kormány a hazai gazdaság lassuló motorját azzal próbálja felpörgetni, hogy egyszerre lazít mind a költségvetési, mind pedig a pénzpolitikán? Lám az amerikai kormány éppen ezt teszi. (Történelmi mélyponton vannak a kamatok, és drámai sebességgel növekednek a szövetségi költségvetés kiadásai.) Miért nem követi a Magyar Nemzeti Bank az amerikai jegybank példáját?

Sajnos a magyar és a többi közép-európai gazdaság ebből a szempontból egyáltalán nem vethető össze az amerikai óriással. Egyrészt az Egyesült Államokban gyakorlatilag ma nincs infláció. Másrészt a méret igenis számít, az USA bruttó hazai terméke a világ összjövedelmének pontosan a negyedrésze, így a világgazdaság jobban függ az amerikai gazdaságtól, mint emez saját külkereskedelmétől. Harmadrészt az amerikai dollár a világ legfontosabb tartalékpénze, mindenki mindig és mindenhol korlátozás nélkül szívesen elfogadja, még ha viszonylagos értéke gyakran és néha kiszámíthatatlanul változik is.

Ezzel újabb tényezőt vezetünk be elemzésünkbe, a gazdaság méretét és nyitottságát. A közép-európai gazdaságok világgazdasági szempontból kivétel nélkül nagyon kicsi és nagyon nyitott gazdaságnak számítanak. A nyitottság némi magyarázatra szorul. Nem pusztán arról van szó, hogy egy ország megtermelt jövedelmének hány százalékát nyeri kivitelből és a gazdaság egésze menynyire függ a behozataltól. Bár ez önmagában is fontos, egy külkereskedelmi szempontból látszólag igen nyitott gazdaságot is el lehet szigetelni azzal, ha saját pénze nem szabadon átváltható, ha annak árfolyama nem egységes, vagy az árfolyam adminisztratív korlátok miatt nem hat a belföldi gazdasági folyamatokra. Így volt ez Magyarországon is az előző rendszerben. Ma azonban büszkék vagyunk rá, hogy a magyar forint teljesen szabadon átváltható (konvertibilis), mindenki korlátok nélkül használhatja bármilyen fizetésre, külföldiek is korlátlanul felhalmozhatják. A magyar gazdaság ma már teljesen nyitott.

Ha nincs válság,

ne csináljunk!

Miért fontos ez? Azért, mert így a költségvetési politikának és az azt keresztező, vagy éppen erősítő pénzpolitikának azonnal és közvetlenül hatása van nemcsak a növekedésre és az inflációra, hanem a külső pénzügyi egyensúlyra is. A költségvetési túlköltekezés nemcsak az inflációs nyomást, hanem a behozatalt is növeli. Miután a költségvetési túlköltekezés főleg a fogyasztást táplálja, ez utóbbi magas importigényessége miatt a külkereskedelmi mérleg azonnal romlik. Ezt megakadályozandó a jegybank próbálhatja leértékelni a hazai valutát, vagyis drágítani a behozatalt és ösztönözni a kivitelt. De ez nem jó megoldás, mert csak tovább növeli az inflációt, amit a költségvetési túlköltekezés nyomán fellépő inflációs nyomás miatt éppen fékezni kellene. Ráadásul a leértékelés ellentmond a másik eszköznek, a kamatemelésnek, amit a jegybank az inflációs nyomás ellensúlyozása végett igyekszik bevetni. Kamatemeléssel együtt tehát a leértékelés nem alkalmazható, a két jegybanki fegyver egymás ellen fordul.

Lássuk most már az elképzelt csodafegyvert: hiába van inflációs nyomás, ne legyen kamatemelés, sőt a jegybank csökkentse az irányadó kamatokat. Ezzel a hazai valuta korlátozatlan átválthatósága mellett két legyet üthet egy csapásra: nem kell leértékelni a hazai pénzt, mert leértékelődik az magától is, hiszen a külföldi befektetőknek már nem lesz érdeke magyar állampapírokat tartani. Távozik a sok felesleges forró pénz és ez jó. Még jobb, hogy nőhet a kivitel, csökkenhet a behozatal, javul a külkereskedelmi mérleg. A költségvetés hiánya lehet bármekkora, nem rontja majd a külső pénzügyi egyensúlyt. A nemzetgazdasági politika két fontos eleme, a költségvetési és a pénzpolitika abszolút összhangban van, mindkettő laza és növekedést ösztönző.

Nagyon sok ország próbálkozott egykoron ezzel a recepttel, főleg Latin-Amerikában. Mindegyik rajtavesztett. Először lassan, majd egyre gyorsabban felpörgött az infláció. Aztán már nem is volt szükség alacsony kamatokra ahhoz, hogy a nemzeti valuta folyamatosan leértékelődjön, kiváltotta azt az egyre gyorsuló tőkemenekítés, a külföldi befektetők távozása, a hazai megtakarítások fokozódó átváltása értékálló külföldi pénzre. Ennek az útnak biztos végállomása a hiperinfláció és az államcsőd. Hazai korifeusaink ugyebár nem ezt akarják.

Be kell látni: költségvetési túlköltekezés, vagyis laza (expanzív) fiskális politika esetén nincsen jó monetáris politika. Ha ugyanis a pénzpolitika is laza, akkor az csak tovább fűti az inflációt, és ez tudatosan semmiképpen sem vállalható egy önmagára valamit is adó jegybank számára. Ha viszont a pénzpolitika szigorú, akkor az csak tovább növeli az államadósság finanszírozásának terheit, tovább fokozza a költségvetés hiányát, nehezíti a vállalkozók hitelfelvételét, fékezi a termelő beruházásokat, azaz végső soron a gazdasági növekedést. Minek akkor a költségvetési túlköltekezés, ha abból mégsem lehet gyorsabb gazdasági növekedés?

Vigyázó szemetek

Varsóra vessétek!

Ha már nem tanulunk az elméletből, tanuljunk hát más országok példájából. Mindjárt kínálkozik a legjobb példa, barátunk, testvérünk, útitársunk az átmeneti gazdálkodás és az európai felzárkózás rögös útján: Lengyelország.

A rendszerváltás utáni lengyel parlamenti választások az elmúlt négy alkalommal - időben mindig fél évvel megelőzve a hazaiakat - mindig kormányváltást eredményeztek. Az első demokratikus és magát konzervatívnak valló kormányt 1993 őszén felváltotta egy szocialista többségű koalíció, amit 1997 őszén újra konzervatív kormány követett. 2001 őszén megint szocialista vezetésű koalíció alakult. Magyarországon - az említett féléves késéssel - pontosan ugyanez történt. Amellett, hogy ez érdekes, vajon fontos-e?

Lengyelország a kilencvenes évek első felében végrehajtott drámai erejű reformok és kemény, de nagyon eredményes stabilizáció után a kilencvenes évek közepén páratlanul gyors gazdasági növekedést élvezett. 1995-ben a növekedés már hét százalék volt és ez az ütem 2000-ig nem is csökkent négy százalék alá. Tízezerszámra alakultak új vállalatok, ömlött be a külföldi működő tőke, 1997-re tíz százalék alá csökkent a munkanélküliség, gyorsan emelkedtek a bérek. A lengyelek, akik a nyolcvanas évek hadiállapota idején sokat nélkülöztek, most elkezdték hitelre vásárolni az autókat és a lakásokat. Noha a fellendülés motorja kezdetben az export volt, a gyorsan dráguló munkaerő miatt ezt hamarosan felváltotta a belföldi fogyasztás. Ez azonban csak rövid távon hozhatott sikert.

Valóban, 2001-ben a gazdasági növekedés hirtelen megállt és azóta is egy százalék közelében mozog. A munkanélküliség nagyon gyorsan felszökött 22 százalékra. Bár a költségvetés hiánya mindöszsze hét százalék, gazdasági stagnálás esetén ez is tarthatatlanul sok. Most, amikor egy kis fiskális lazítás éppen jól jönne a növekedés újraindítása végett, nyilvánvalóan erről többé szó sem lehet.

A lengyel jegybank pénzpolitikája kétségkívül nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a gazdasági növekedés oly hirtelen véget ért. 2000-ben, amikor megtorpanni látszott a magas infláció csökkenése, a lengyel jegybank drasztikus kamatemelést hajtott végre, így 2001-ben, nagyjából tízszázalékos infláció mellett az irányadó kamatok húsz százalék fölé kúsztak! Nincs az a jó vállalkozás, amely tartósan képes elérni 15 százalék feletti reálhozamot, ami pedig szükséges lett volna ahhoz, hogy hitelből bővülhessen. A beruházások tehát drasztikusan visszaestek, az export alig nőtt, a munkanélküliség megugrása miatt pedig hamarosan a belföldi fogyasztás is csökkenni kezdett.

A lengyel gazdasági csoda három év alatt véget ért a magyarországinál jóval alacsonyabb költségvetési túlköltekezés mellett. Lengyelországban ma túl magasak a bérek, a közterhek, a vállalkozások előtt tornyosuló bürokratikus korlátok és persze a nagyon lassú növekedéshez képest már az államháztartás hiánya is. A lengyel munkaerő a termelékenység elért fokán jórészt elvesztette nemzetközi versenyképességét.

A történet magyar

változata

Sokan és szépen megírták már, hogy a korábbi magyar kormány a kilencvenes évek közepén végrehajtott páratlanul sikeres - mert visszaesés nélküli - stabilizációnak és szerkezeti reformoknak köszönhetően kivételesen hatékony gazdaságot örökölt. Már 1997-ben a gazdasági növekedés felszökött 4,6 százalékra, ami magyar mércével mérve hallatlanul magas. 1997 és 2000 között beköszöntött az aranykor. Nemcsak a növekedés általában volt magas, hanem ez a növekedés nagyon egészségesnek is bizonyult, hiszen évi 15 százalékot meghaladó exportbővülés hajtotta, ez utóbbi pedig rengeteg, éppen termőre forduló, zömében nagyon korszerű feldolgozóipari beruházás által elért húsz százalék feletti éves termelékenységi növekedésből táplálkozott.

Ezt a beruházások és a feldolgozóipari export által vezérelt növekedést optimális gazdaságpolitikai keverék támasztotta alá: viszonylag szigorú költségvetési politika és elég laza pénzpolitika. A költségvetési politika viszonylagos és elégséges szigora azt jelentette, hogy az államháztartás hiánya 1998 és 2000 között minden évben alacsonyabb volt, mint az elért gazdasági növekedés, így az államadósság aránya gyorsan csökkent, az inflációs nyomás enyhült, csökkentek a kamatterhek mind az államháztartás, mind pedig a vállalkozók számára. A pénzpolitika megengedhető és elfogadható lazasága pedig emellett még abban is megmutatkozott, hogy az inflációs nyomás enyhültével és a magas termelékenységi növekedés következtében a csúszó leértékelés fenntartása alulértékeltté tette a forintot. Ez pedig tovább ösztönözte a kivitelt, aminek bővülése a magyar aranykorban minden évben meghaladta a behozatalét. A növekedés tehát teljes mértékben egyensúlyőrző, sőt, egyensúlyjavító - vagyis abszolút fenntartható és öngerjesztő volt.

Sokan és szépen megírták már azt is, hogy az előző magyar kormány uralkodása első két évében minden fergeteges és fülsiketítő stabilizációellenes szónoklata ellenére sem változtatott ezen a jól bevált és kivételesen sikeres gazdaságpolitikán. Aztán a millennium évében eldőlt a borjú. Jött a magyar csodafegyver, a kétéves költségvetés.

Ma már tudjuk, hogy ennek politikai célja volt, kivonni a nyilvános parlamenti döntés és ellenőrzés hatóköréből a kormányzati túlköltekezést. Ez önmagában sem volt helyes, de gazdasági hatását tekintve még akár semleges maradhatott volna. 2001-ben azonban már lényegesen lassabb volt a magyar gazdaság növekedése, részben a beköszöntő világpiaci megtorpanás miatt. A kormány elhatározta, hogy a hazai kereslet bővítésével fogja felpörgetni a növekedést. Megkezdődött a nagymértékű költségvetési túlköltekezés. A korábban enyhén szigorú (restriktív) költségvetési politika hirtelen és jelentős mértékben lazává (expanzívvá) vált.

De ez nem volt elegendő. A kormány egy másik csodafegyvert is bevetett, méghozzá a pénzpolitika oldalán. Tudván tudva, hogy a költségvetési túlköltekezés bizony fokozza az inflációs nyomást, a Magyar Nemzeti Bank megkapta a hozzájárulást, hogy minden éles fegyverét most már kizárólag az infláció ellen vesse be. Az elnökváltás után fokozatosan megváltozott a pénzpolitika, végül 2001 őszén a csúszó leértékelő árfolyamrendszer is a "történelem szemétdombjára" került. A magyar forint gyorsan felértékelődött, kihasználva azt a hihetetlen mértékű tartalékot, amit a megelőző négy év páratlan termelékenységi növekedése valódi nemzetközi csereértékében felhalmozott. A behozott inflációt ez gyorsan lefékezte, és jótékonyan hatott az inflációs várakozásokra is. A kamatok ezzel arányos csökkentése viszont elmaradt. Egyre jobban felértékelődő forint és viszonylag egyre magasabb kamatok azonban éppen azt jelentették, hogy a korábban meglehetősen laza (expanzív) pénzpolitika elég gyorsan egyre szigorúbbá (restriktívvé) vált.

Tankönyvi eset arra, hogyan nem szabad gazdaságpolitikát csinálni. Persze csak akkor, ha a legfőbb cél változatlanul a magas színvonalú és hosszú távon is fenntartható, a külső és belső pénzügyi egyensúlyt megőrző gazdasági növekedés. Hiszen elvileg világos, és ha máshonnan nem, legalább az időben és térben is egyaránt igen közeli lengyel példa tapasztalatából is tudható, hogy a laza költségvetési politika és szigorú pénzpolitika együttese a legjobb recept először a pénzügyi egyensúly felborítására, másodszor pedig közvetlenül, illetve az egyensúly megbomlása nyomán tovább gyorsuló ütemben közvetve is a gazdasági növekedés fékezésére, majd megállítására.

Tavaly hazánkban aztán végleg elszabadult a pokol. A költségvetési túlköltekezés túllépett minden józan határon és az államháztartás hiánya meghaladta a lengyelországi mértéket is. A nyakló nélküli költségvetési túlköltekezés ráadásul a termelékenység növekedését messze meghaladó bérnövekedéssel párosult. Végül, de nem utolsósorban a forint gyors felértékelődése tovább folytatódott, miközben az alig növekedő euróövezet új közös pénzének értéke is növekedni kezdett az amerikai dollárral szemben. A hazai költségvetési politika tehát - ahelyett, hogy újra szigorodott volna - még lazábbá, a hazai pénzpolitika pedig - ahelyett, hogy némileg enyhült volna - még szigorúbbá vált. A korábbi helyes gazdaságpolitikához történő visszatérés helyett a köztudottan helytelen összetételű keverék káros alkotóelemeinek további növelésére került sor. Nem változott ez az új kormány hivatalba lépésével sem.

Mit tehet a Magyar Nemzeti Bank?

Önmagában és egyedül nagyon keveset. Ma, amikor a forint már teljesen szabadon átváltható, a külföldi pénz szabadon jár ki és be a magyar gazdaságban, a pénzpolitika mozgástere drámaian szűkült, fegyverei elvesztették élüket. Ha a Magyar Nemzeti Bank egyoldalúan és jelentősen csökkentené a kamatokat, miközben a drámai mértékű költségvetési túlköltekezés és a termelékenység növekedésével egyre kevésbé fedezett bérkiáramlás nyomán az inflációs nyomás fennmarad, netán tovább fokozódik, akkor az MNB akár fel is robbanthatja a káros alkotóelemekből vegyített mai gazdaságpolitikai keveréket - magyarán szétverheti a ma már repedező külső egyensúlyt is. Be kell látni, hogy a pénzpolitikát addig nem lehet jelentősen lazítani, amíg a költségvetési és jövedelempolitika érdemben nem szigorodik.

Még van egy fontos tényező, amit semmiképpen sem szabad elhanyagolni, ez pedig az idő. Minthogy a laza költségvetési politika és szigorú pénzpolitika együttes alkalmazása kifejezetten növekedésellenes, minél hosszabb ideig tartják fenn, annál jobban lelassítja a gazdasági növekedést, fokozza a munkanélküliséget (lásd újfent Lengyelország példáját). Ha ez bekövetkezik - és a romlás jelei ma már egyértelműek, noha még nem drámaiak -, akkor még nagyobbat kell majd vágni a költségvetésen ahhoz, hogy az egyensúly helyreállítása és az inflációs nyomás enyhítése érdekében akkor kellően szigorú legyen. (Hétszázalékos gazdasági növekedés mellett ötszázalékos államháztartási hiány egészen elfogadható, de kétszázalékos növekedés esetén már egyáltalán nem.) Ráadásul a lassuló növekedés tovább rontja a költségvetési egyenleget, hiszen kevesebb lesz az adóbevétel és több a kiadás, pl. munkanélküliségi segély címén. Gyorsan kialakul az ördögi kör.

Vannak némi biztató jelei annak, hogy a döntéshozók egy része már felismerte a gazdasági helyzet súlyosságát. Az új pénzügyminiszter kitartó küzdelme a 2003-ra tervezett költségvetési hiány komolyabb mértékű lefaragására és a jegybanktanács legutóbbi döntése az irányadó kamat csökkentésére feltétlenül üdvözlendő lépés. Ezek azonban még korántsem elegendőek az érdemi fordulat kiváltásához. A gazdaságpolitika irányát hamarosan és gyökeresen meg kell változtatni. Ugyanilyen fontos, hogy ezt a most már halaszthatatlan gazdaságpolitikai fordulatot a gazdaság növekedését ösztönző szerkezeti reformokkal kell alátámasztani. Végül, de nem utolsósorban igen lényeges - hiszen a hiteles kormányzás önérdeke is megköveteli -, hogy sürgősen abba kell hagyni a gazdasági helyzetre vonatkozó elbizakodott és további teljesíthetetlen elvárásokat szülő, megalapozatlanul optimista szónoklatokat is.

A labda a kormány térfelén van. A kormány helyett a Magyar Nemzeti Bank nem cselekedhet. A jegybank keservesen kivívott függetlensége pedig óriási érték. Azt aláásni több mint bűn, történelmi hiba lenne.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.