Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BOKROS LAJOS: Európai Egyesült Államok?

2009.03.28

BOKROS LAJOS
Európai Egyesült Államok?


Brüsszelben jó és szép dolog előadást tartani Európáról. Jó, mert abban a városban, amelyik már fél évszázada Európa szíve, értő közönség hallgatja egy közép-európai okfejtését. Szép, mert Belgium fővárosában, amely ma a flamand-vallon igazságkeresés érces pengésétől hangos, felemelő, hogy a polgároknak arra is marad erejük, hogy a tágabb európai összefüggésekről gondolkozzanak.

Örülök, hogy a De Tijd és a L'Echo testvérlapoknak volt bátorságuk arra, hogy előadásomnak ilyen nagyravágyó, sőt vakmerő címet adjanak. Ez talán azt jelzi, hogy immár csaknem három évvel az európai alkotmányt eltemető francia és holland népszavazások után az európai értelmiség ismét emelt fővel kezdhet el gondolkodni a jövő nagy kihívásairól.

Ezek között számunkra kiemelt helyet foglal el Európa jövője.

A sokpólusú világ helyreállítása a XXI. században

Európa jövőjéről természetesen mindenekelőtt globális összefüggésekben célszerű gondolkodni.

A XX. század második felét a kétpólusú világ szembenállása jellemezte. Az első világ az Egyesült Államok köré tömörült (viszonylag) liberális demokráciák lassan bővülő csoportja volt, a második a Szovjetunió vezette keleti tömb. A két szuperhatalom szembenállásának korszakában a harmadik világ egyes országainak arculatát is elsősorban e két hatalmi pólus közötti választási lehetőségek és kényszerek határozták meg.

A XXI. század elején gyökeresen más a képlet. Úgy tűnik, helyreállt a XIX. század végéről már jól ismert sokpólusú világ. Napjainkban nyolc meghatározó jelentőségű hatalmi gócpont körvonalazódik: az Egyesült Államok, az Euróövezet, külön Nagy-Britannia, Oroszország, India, Kína, Japán és Brazília.

A nyolc közül gazdasági és katonai súlyával három óriás emelkedik ki: az USA, az Euróövezet és Kína. Ez a három tömb egyenként több mint tízezermilliárd dolláros bruttó hazai termékkel bír (Kína persze csak vásárlóerő-paritáson számolva). Lakosságszámát tekintve felzárkózik hozzájuk India, gazdasági és politikai súlya okán Japán, Brazília és Nagy-Britannia, katonai és energetikai jelentősége nyomán pedig Oroszország.

A három kiemelkedő hatalmi csoportosulás gazdaságának jellege merőben eltérő. Az Egyesült Államok mindenekelőtt katonai és technikai szuperhatalom, amelyet egy óriási méretű, rendkívül rugalmas, de elégtelen belső megtakarításokkal és termelését messze meghaladó fogyasztással jellemzett gazdaság támogat. Kína ennek éppen az ellenkezője: hatalmas népesség iszonyú szorgalommal, robbanásszerűen bővülő exporttal, hihetetlen mértékű belső megtakarítással, szegény ország létére óriási tőkeexporttal, mérhetetlen devizatartalékokkal. Az Euróövezet ebből a szempontból valamiféle köztes helyet foglal el, egyáltalán nem zárt, de csaknem teljesen kiegyensúlyozott gazdasági egység. Az eurózóna összevont külkereskedelmi és fizetési mérlege lényegében egyensúlyban van és csak egyes országoknál figyelhető meg nagy többlet - Németország - vagy éppen hiány - Spanyolország.

Ez a pillanatnyi (statikus) állapot. A jövő szempontjából fontos azonban, hogy a változás képességét és annak irányát (a dinamikát) is lássuk. Ebből a szempontból az Euróövezet már nem mutat túl biztató képet: a három nagy hatalmi csoportosulás közül itt a legalacsonyabb a gazdasági növekedés. Ráadásul nem csak arról van szó, hogy az elmúlt évtizedben az eurózóna tényleges növekedése legfeljebb évi 1 és 3 százalék között ingadozott, míg az Egyesült Államok inkább 3 és 5 százalék közötti, Kína pedig 10 százalék körüli növekedéssel hívta fel magára a figyelmet. Nagyobb baj, hogy az Euróövezet növekedési képessége (potenciálja) a számítások szerint jóval alacsonyabb, mint bármelyik más nagy világgazdasági egységé (az egyetlen Japánt leszámítva). Ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az Euróövezet lemarad a versenyben, lecsúszik a nagyságrendi sorrendben, veszít hatalmából.

Van-e önazonosság-válság Európában?

Vezet-e a lecsúszástól, lemaradástól való félelem valamiféle önazonossági válsághoz? Nicolas Sarkozy francia elnök az Európai Parlament előtt 2007. november 13-án elmondott beszédében így fogalmazott: "európai azonosság válsága rendkívül mély és ez kapcsolódik a globalizációhoz, a túlzott kommercializációhoz." Szerinte Európát úgy kell meghatároznunk, mint ami "az élet védelmezője és kiterjesztője, az erő felnagyítója, fénylő kulturális és politikai példa" az egész világ számára.

Valóban, Európa szenved némi önazonosság-válságban, csakhogy az merőben más, mint Franciaország saját válsága. Európa, Franciaországhoz hasonlóan, maga is fél súlyának, hatalmának, globális befolyásának és fontosságának elvesztésétől. E mögött elsősorban az húzódik meg, hogy Európa mindeddig képtelen volt a globális versenyképesség és a társadalmi szolidaritás szigorú követelményeit összeegyeztetni. Ez az alapja annak, hogy oly bizonytalanok vagyunk saját jövőbeni önazonosságunkat illetően. Mégis, mik akarunk lenni? Nemzeti (jellegű) államok laza szövetsége (konföderációja), vagy egy jóval egységesebb szövetségi állam (föderáció) jelentőségteljes és állandóan bővülő belső autonómiák egymásra rakódó rétegeivel? Akarunk-e lenni Európai Egyesült Államok?

A jelenkor kihívásai szorosan összefüggnek. Versenyképességünk érdemi növelése nélkül nincs esély globális súlyunk és befolyásunk megőrzésére. A társadalmi szolidaritás újraértelmezése és újjáépítése nélkül nem őrizhetjük meg Európa vonzerejét. Ez utóbbi nélkül viszont nincs lehetőség az Unió további bővítésére. Bővítés nélkül pedig nem gondolhatunk világban betöltött szerepünk és fontosságunk megtartására.

Európa más...

Melyek azok a legfontosabb sajátosságok, amelyek az Európai Uniót megkülönböztetik a világ más hatalmi gócpontjaitól? Melyek azok a legfőbb jellegzetességek, amelyek miatt Európát érdemes önálló hatalmi egységként megőrizni?

A felemelkedő csendes-óceáni gazdasági térség felől szemlélve Európa úgy fest, mint egy távoli hegyfok, csökkenő és öregedő népességgel. Ennek a vidéknek a népessége - és így gazdaságának kellő dinamikája - csak bevándorlással és területi kiterjedéssel tartható fenn. Ez utóbbi azonban megvalósítható a "puha hatalom" vonzerejével: az európai kulturális értékek (egyelőre) vonzóvá teszik az Uniót a külső népek, nemzetek számára. Eme népek, nemzetek tudják, hogy Európához lehet csatlakozni anélkül, hogy félniük kellene történelmi azonosságuk, kultúrájuk és államuk elvesztésétől. Végeredményben tehát Európa az egyetlen, katonai hódítás nélküli területi bővülésre képes, nem birodalmi szerkezetű nagyhatalom az egész világon. Ez egyedülálló nemcsak a történelemben, hanem a jelenlegi világot átfogó hatalmi felállásban is.

A másik két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és Kína merőben más. Az Egyesült Államok rendszeresen ingadozik a birodalmi expanzió és a tudatos politikaként érvényesülő elszigeteltség között. Miközben az egész amerikai gazdaság folyamatos és nagymértékű bevándorlásra van alapozva, ma szinte egységes a politikai színkép a bevándorlás veszélyeinek vad eltúlzását és különböző korlátozó intézkedések bevezetésének igényét illetően.

Kína milliárdos népessége, lassuló ütemben, de még ma is növekszik, noha a bevándorlás (elsősorban a délkelet-ázsiai kínai népesség köréből) még el sem kezdődött. Kína ma sokkal inkább belülről birodalmi szerkezetű, ezért a Tibetben, Ujgurisztánban, Belső-Mongóliában és máshol élő nem kínai népeknek a kínai han civilizációtól való távolodását nem lehet kizárni. Nem demokratikus rendszerekben a kifelé tájékozódó centrifugális erők legalább olyan erősek, mint a birodalmi központ gazdasági és kulturális vonzereje. Az ellentétes irányba húzó erők egyensúlya törékeny, csak arra veszélyes jövőt építeni.

Európa tehát rendkívül szerencsés térség; nem birodalom, hanem önkéntes államszövetség. Sikere legfőbb záloga éppen különleges vonzerejében rejlik. Népek és nemzetek demokratikus alapon önként kívánnak hozzá csatlakozni, mert osztják alapvető értékeit, benne a legfontosabbat: méretre való tekintet nélkül az egyenjogú és mindenképpen megőrzendő nyelvi és kulturális sokszínűség dicséretét.

Az északi és a rajnai modell megrendülése

Az Európai Unió gazdasági vonzereje nyilvánvalóan elsősorban globális versenyképességétől függ. Ellentétben a közkeletű vélekedéssel, ebben sem állunk túl rosszul. A Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) nemrég felülvizsgált versenyképességi rangsorában Dánia a harmadik, Svédország a negyedik, Németország az ötödik, Finnország a hatodik helyet foglalja el. Persze a világelső Amerikai Egyesült Államok és Svájc mögött. Ez a rangsor akkor is érdekes, ha a konkrét sorrend évről évre (és az egyes paraméterek felülvizsgálata során akár azonos évre vonatkozóan) változik. Ami figyelemre méltó, az éppen az, hogy az északi országok, de még Németország és Hollandia, sőt Nagy-Britannia is rendre bekerül az első tízbe.

Lehet valami titka az északi és rajnai gazdasági-társadalmi modelleknek. Közös bennük a meredeken magas jövedelemadózás, amiből jó minőségű szolgáltatásokat kínáló jóléti államot finanszíroznak. Mindkettőben hosszú ideig kell dolgozni, magas (legalább 65, inkább 67 év) a nyugdíjkorhatár. Az északi modellben a dán ihletésű rugalmas, de biztonságos (flexicurity) munkaerőpiac az uralkodó, nagyon könnyű az elbocsátás, de a nagyvonalú jövedelempótló támogatások miatt a munkanélküliség nem okoz tragédiát, és a színvonalas átképzési programok nyomán ez rendszerint nem is tart túl sokáig. A rajnai modellben már kevésbé rugalmas a munkaerőpiac, noha ne feledjük, hogy Németországban mind a mai napig nincs országosan érvényes minimálbér. Az északi országokban az oktatást és a gyógyítást zömmel állami intézmények nyújtják, de a minőség jó és van választási lehetőség. A rajnai modellben a színvonal inkább hullámzó, de az üzleti megoldások és a választási lehetőségek számosabbak.

A fő baj az, hogy ma már az északi és a rajnai modell értékalapja kopik. A globalizálódó világban a magasan képzett munkaerő egyre elégedetlenebb a hihetetlenül magas jövedelemadók miatt. Nincs már olyan fokú (önkéntes) szolidaritás Svédországban sem, mint sokáig hittük. A legutóbbi felmérések szerint százezrek csapják be az államot, és vesznek igénybe jogosulatlanul jövedelempótló támogatásokat. Márpedig az évszázados demokratikus hagyományokkal bíró északi országokban a közerkölcs jóval kevésbé fogadja el a potyautas magatartást, mint máshol. A magas jövedelmű adózó rögtön tudja, hogy őt lopják meg a potyautasok, nem pedig a nehezen körvonalazható államot. Befizetési szolidaritás pedig csak akkor van, ha a kifizetések találati pontossága jó. Minek sok adót fizetni, ha abból nem a rászorultak, hanem az érdemtelenek részesednek?

A magas adózásnak van más baja is. Hiába rugalmas a munkaerőpiac, ha a magas adók miatt a munkaerő igen drága, ezért a munkahelyeket (a tőkével együtt) inkább kiviszik. Ha kevesebben dolgoznak, akkor az adóbevételek csökkennek. Erősödik a nyomás a jóléti kiadások csökkentésére. Ha a jóléti szolgáltatások csökkennek, akkor a jó minőségű munkahellyel rendelkező dolgozók nem általában a foglalkoztatás, hanem saját konkrét munkahelyük védelméért fognak küzdeni. Különféle ágazati szabályok bevezetése pedig a munkaerőpiac rugalmasságának gyengüléséhez vezet, ami rontja az egész gazdaság versenyképességét... Mindez könnyen ördögi körré állhat össze, ha nem vigyázunk!

Vajon a déli, vagy latin-európai/görög modell kínál-e vonzó alternatívát? Semmi esetre sem. Ez a modell befelé forduló, rugalmatlan, status quo őrző. Nem a foglalkoztatást ösztönzi, hanem a nagyon is konkrét vállalatokat és munkahelyeket védi. Minden retorika ellenére sokkal inkább a kiváltságokat igyekszik megőrizni, nem pedig a társadalmi szolidaritást. Rendszerszerű jellemvonása az adóelkerülés és az adócsalás, az északinál jóval alacsonyabb formális adóterhelés esetén is. Tömeges benne a korrupció, ami nem vall az önkéntes szolidaritás magas fokára. Makrogazdasági következményei sem elhanyagolhatóak: visszatérően magas költségvetési hiány, rendszeres állami túlköltekezés, magasabb infláció, alacsony termelékenységnövekedés stb. Hogyan lehet ilyen körülmények között egyáltalán remélni a mediterrán világ nemzetközi versenyképességének javulását?

Versenyképesség újratöltve

Szerkezeti reformok sokasága vár bevezetésre egész Európában.

Ezek közül talán a legfontosabb a munkaerőpiac reformja. El kell érni, hogy a munka újfent becsület és dicsőség dolga legyen. Az állam feladata nem a konkrét munkahely megteremtése és védelme, hanem olyan szabályok meghozatala és közérzület támogatása, ahol mindenki inkább dolgozik bárhol és bármit, de nem igyekszik a társadalom nyakán lógni. Majdnem mindenki foglalkoztatható valahol, legfeljebb igen alacsony bérért. Jobb, ha nincs kötelező minimálbér, mert az egyértelműen gátolja a foglalkoztatást. Jobb, ha viszonylag könnyű az elbocsátás, mert akkor a vállalkozók inkább vesznek föl újabb dolgozókat. Jobb, ha nem szabályozzuk agyon a munkaidő hosszát, hiszen akkor a vállalatok könnyebben alkalmazkodnak az időszaki munkacsúcsokhoz. A mai rugalmas gazdaságban régen idejét múlta a teljes és részmunkaidős dolgozók közötti különbségtétel is. Legyen minél több egyénileg megállapított munkafeladat és ahhoz tapadó munkaidő, munkabér. Ez a megoldás tudná igazán növelni a foglalkoztatottságot. Márpedig ma a szolidaritás is elsősorban azt jelenti, hogy mindenki dolgozhat, aki akar.

A munkaerőpiac hatékonyságát tovább fokozná a közteherviselés (adózás) reformja. Ez nem fog tetszeni mindazoknak, akik a valóságot igyekeznek vágyaikkal helyettesíteni. Én magam is ünneplem a szolidaritást, de csak azt a válfaját, amelyik önkéntes társadalmi közérzületet fejez ki. Meredeken magas jövedelemadózás hamar állami kényszerszolidaritássá silányul, ha egyre többen választják az adóelkerülés és az adócsalás ezernyi lehetőségét. Ilyenkor általában az adózás meredekségét csillapítani, az adóalapokat növelni, az adókedvezményeket pedig csökkenteni kell. Célszerű továbbá a tőke- és a munkajövedelem adózását közelíteni, esetleg egységesíteni, ami annál jobban sikerülhet, minél kevesebb és egymáshoz minél közelebb álló kulccsal dolgozunk a személyes jövedelem terhelésekor. Ma, amikor egyre többen önfoglalkoztatók és ismét eltűnik a vállalkozás és a magánháztartás közötti különbség, csakis a jövedelmeket származásuktól függetlenül egységesen kezelő adórendszer lehet életképes. Az adórendszer reformjától nem választható el a társadalombiztosításé. Elsősorban a kedvezőtlen népmozgalmi folyamatok nyomán, de Európában mind a nyugdíjrendszer, mind pedig az egészségbiztosítás zsákutcába jutott. A világbajnok mértékű közterhek gátolják a foglalkoztatást, miközben a felosztó-kirovó elvű állami újraelosztás a legtöbb helyen már ma is komoly pénzügyi hiánnyal küzd. Ha nem változtatunk, a hiány csak fokozódni fog.

A nyugdíjrendszer reformjánál kézenfekvő és elengedhetetlen a felosztó-kirovó elvű állami pillér szabályainak egységesítése, az állami szektorban foglalkoztatottak kiváltságainak visszavétele - mint most Franciaországban. Még jobb, ha bátran vállalkozunk paradigmaváltásra. Szorosabbra kell fűzni a kapcsot a járulék és a járadék, a befizetések és a váromány között - az egyén szintjén. Az egységes állami kockázatközösség feladása nélkül ennek legjobb példája a svédországi "névleges hozzájárulás meghatározottságú" (notional defined contribution, NDC) rendszer, ami a lengyel és a balti reformot is megihlette. Miért ne szolgálhatna ez mintául a francia, az olasz és más régóta napirenden lévő nyugdíjreformnak?

Az egészségügyben is szükséges szorosabbra fűzni a kapcsolatot a fizetés és az igénybevétel között, már csak azért is, mert itt növekszik leginkább a legális és az illegális potyautasok száma. A kötelező magánbiztosítás lassan, de biztosan Nyugat-Európában is polgárjogot nyer. Ez nemcsak a választási lehetőségeket sokszorozza meg - csökkentve így a beteg kiszolgáltatottságát -, hanem a robbanásszerűen növekvő költségeket is némileg kordában tartja. Ebből a szempontból figyelemre méltó a holland modell, ami a fájdalmas lassúsággal előrehaladó magyarországi reformoknak is egyik elvi kútforrása.

Az államháztartás reformja mellett Nyugat-Európában égetően napirenden van a vállalati szabályozás, a vállalkozói környezet reformja is. Ha Európa fokozni kívánja globális versenyképességét, akkor ezt a belső piaci verseny élesítésével lehet leginkább szolgálni. El kell felejteni a nemzeti bajnokokat, a gazdasági nacionalizmust (finomabban szólva a gazdasági patriotizmust), mert egyáltalán nem értelmezhető annak vonatkoztatási kerete. Francia bajnokokat akarunk, vagy francia-németet, esetleg francia-olaszt, vagy éppen nyugat-európait? Mi lesz a francia-cseh, olasz-szlovák vagy német-magyar vállalatokkal? Magyar cég-e még a Budapesti Értéktőzsde, amely az osztrák nagybankok és a bécsi tőzsde tulajdonában van, forgalmat rajta pedig szinte kizárólag külföldi befektetők csinálnak külföldi tulajdonban lévő ügynöki vállalatok közreműködésével? Európai vállalat-e a New York-i értéktőzsde többségi tulajdonában lévő Euronext, a francia, belga, holland és portugál tőzsdék közös fejintézménye?

Szolidaritás újratöltve

Liberális ihletésű szerkezeti reformok a piacellenes közvélemény szerint szétverik a társadalmi szolidaritást. A valóságban szerencsére ennek éppen az ellenkezője igaz.

A tüntetések és munkabeszüntetések a mai Európában gyakran nem a szolidaritás kifejezői, hanem érdemtelen kiváltságok megőrzéséért folynak. Legszebb közelmúltbeli példája ennek bizonyos francia állami vállalatok dolgozóinak őszi megmozdulása volt egy szűk csoport fenntarthatatlan és igazságtalan kiváltságai védelmében. Szerencsére a francia társadalom nagy többsége napjainkra megértette ezt. Hasonló reformtörekvés tizenhárom évvel ezelőtt még Alain Juppé kormányának bukásához vezetett.

A szolidaritás újjáépítéséről beszélve ugyancsak a vonatkoztatási keret szélesítéséről van szó. Köznapi nyelven szólva: kivel vállalok szolidaritást? Amikor a jó minőségű munkahelyemhez tapadó kiváltságaimért harcolok, gondolok-e a munkanélküliek százezreire, millióira, akik sokszor azért nem jutnak munkához, mert a torz szabályozás a bennfenteseket bebetonozza? Amikor tüntetek a kelet-európai munkaerő bevándorlása ellen, akkor bizony elutasítom a szolidaritást azokkal a munkásokkal, akik a "munkaerő szabad áramlása" magasztos jelszavának kívánnak a gyakorlatban érvényt szerezni. Amikor támogatom kormányom erőfeszítéseit a közös európai agrárpolitika alapján munka nélkül folyósított támogatások fenntartására, akkor bizony elutasítom afrikai földművelők millióinak jobb megélhetését. Pedig ha az afrikai termékek bejuthatnának az európai erőd fizetőképes piacaira, akkor a világméretű szolidaritás jobban érvényesülne, még akkor is, ha néhány százezer európai gazdálkodó kénytelen lenne más foglalatosság után nézni.

Demokratikus berendezkedés mellett elég nehéz a társadalmi szolidaritás vonatkoztatási kereteinek kitágítása a pillanatnyi szavazók körén túlra. A globalizáció azonban ebben a tekintetben egyszerre kegyes és könyörtelen. Nem lehet megtartani a kiváltságokat, ha sikeresek kívánunk maradni. Ugyanakkor a kiváltságok felszámolása kézzelfogható előnyöket kínál: rugalmasabb, versenyképesebb gazdaságot, több munkahelyet, olcsóbban behozott élelmiszereket és nyersanyagokat, alacsonyabb inflációt, magasabb fogyasztói színvonalat, talán kevesebb éhínséget Afrikában, talán kevesebb, gyomra által elűzött bevándorlót, több valódi szolidaritást, erősödő kohéziót.

Lehetséges-e a reform politikailag?

Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök elhíresült mondása szerint "Mindnyájan tudjuk, hogy mit kellene tennünk, csak azt nem tudjuk, hogyan válasszanak bennünket újra, ha mindezt megtettük."

Ez a mondat bármennyire tetszetős, félig sem igaz. Egyrészt néhány politikusnak fogalma sincs arról, hogy mit is kellene tennie - lásd például Tony Blair korábbi és Gordon Brown mai brit miniszterelnököt. Másrészt - szerencsére - van olyan politikus, amelyik nemcsak tudja, mit kell tennie, hanem még ahhoz is van bátorsága, hogy ezt előre megüzenje választóinak. És lássunk csodát, ilyen politikust esetenként meg is választanak (Sarkozy). Előfordul, hogy valamelyik politikus vállalja a személyes áldozatot országa jövője érdekében, bármekkora is a várható szavazatvesztés kockázata. Gerhard Schröder, korábbi német kancellár Agenda 2010 című híres programjával elszenvedte ezt.

Politikus percemberkék helyett tehát államnők és államférfiak kellenek. Ez utóbbiak megkülönböztető jellegzetessége az, hogy képesek előre látni és meggyőzni választóikat arról, hogy a jövő érdekében milyen társadalmi költségeket célszerű vállalni. Csak a legfontosabb társadalmi célok köré kell közmegegyezést építeni. Viszont képesnek kell lenni megmagyarázni a célok között feszülő ellentmondásokat, bemutatni az egyes választható alternatívák - közöttük a nemcselekvés (!) - előnyeit és hátrányait. Vállalni szükséges a személyes választás mögött megbúvó társadalmi értékeket. Végül, de nem utolsósorban nélkülözhetetlen a személyes hitelesség és az erkölcsi feddhetetlenség.

Keleti lecke

Az Európai Unió új tagországai nemcsak gyorsabb gazdasági növekedést, bővülő piacot és vonzó befektetési lehetőségeket kínálnak, hanem néhány fontos területen mintát is a reformok számára. A balti országokban például jóval könnyebb új vállalatokat alapítani, mint általában Nyugat-Európában. A lengyel nyugdíjrendszer, amely a maga részéről a mintát Svédországból vette, ma sokkal kiszámíthatóbb és fenntarthatóbb, mint a francia. A magyar munkaerőpiac jóval rugalmasabb és egységesebb, mint az olasz. A szlovák adórendszer összehasonlíthatatlanul egyszerűbb és hatékonyabb, mint a német. A bolgár költségvetési politika, a maga kormányoktól függetlenül rendszeresen előforduló többletével, sokkal visszafogottabb, előrelátóbb és felelősségteljesebb, mint a brit!

Az Európai Unió további bővítése a reformok szempontjából egyenesen nyugat-európai önérdek. Meg kell tanulni a leckét az átmeneti országoktól. De továbbmegyek. Ha a régi Európa, ahogy az Unió régi tagországait szokás nevezni, nem képes versenyezni az új Európával, ahogy gyakran az új tagállamokat jelölik, hogyan reméli, hogy világméretekben versenyképes maradhat? Ha Nyugat-Európa nem tudja "megemészteni" ezt az uniós bruttó hazai termék alig tíz százalékát előállító térséget, miként lesz képes helytállni az Amerikával, Kínával, Indiával, Brazíliával, Japánnal folytatott versenyben?

Közép- és Kelet-Európa ideális laboratóriumot és kísérleti terepet kínál a nyugat-európai reformok számára. A balti, a visegrádi és a délkelet-európai térségben szinte minden fontos reformra van már példa, csakúgy, mint azok ellenkezőjére. A sikeres, mélyreható reformok bizonyítottan hozzájárultak az átmeneti országok gyors felemelkedéséhez, felzárkózásához (Észtország, Szlovákia), míg a reformok halogatása, netán visszafordítása láthatóan stagnálást, leszakadást eredményezett (mai Magyarország). Közép- és Kelet Európa összességének nem csekély többletnövekedési képessége máris hozzájárult az Unió globális térvesztésének fékezéséhez.

Nyilvánvaló az ebből adódó következtetés: az Európai Unió bővítését nem lassítani, hanem gyorsítani szükséges. Ezt kívánja Európa globális érdeke.

A monetáris unió mint a bővítés motorja

A kilenc évvel ezelőtt bevezetett közös európai pénz világraszóló siker. Minden vargabetű és visszaesés ellenére kovásza volt a belső reformoknak mindazokban a fejlett országokban, amelyek alapítóként akartak csatlakozni a formálódó euróövezethez. Kétségkívül megerősítette a felelős költségvetés készítésében, illetve a termelékenység növekedésével párhuzamot tartó, visszafogott béremelésben való érdekeltséget azzal, hogy kicsavarta a politikusok kezéből a hazai valuta időszakos leértékelésének kétélű kardját. Az euró döbbenetes erővel világított rá arra, hogy a globalizáció XXI. századi új hulláma korában mennyire idejétmúlt a kis(szerű) nemzeti pénzek által vezérelt monetáris nacionalizmus. Már az eurót megelőzően szinte mindegyik kisméretű nyugat-európai ország önként és dalolva lemondott a pénzpolitikai önállóság illúziójáról, és cserébe sikeresen importálta a nyugatnémet márka stabilitásába vetett különösen erős nemzetközi bizalmat. Ausztria, Dánia, a Benelux-közösség, de keserű leckék után még Franciaország is rájött arra, hogy a gazdasági nagytérségből fakadó előnyök teljes kiaknázása nem igényel semmiféle nemzeti monetáris autonómiát. Éppen ellenkezőleg! A nagytérség közös pénzpolitikája nagyobb stabilitást, kiszámíthatóságot, rendre alacsonyabb kamatokat, olcsóbb államadósság-szolgálatot, gyorsabb növekedést eredményezett.

A kommunista gazdálkodást maga mögött hagyó Közép- és Kelet-Európa ugyancsak hajlamos a nagytérség közös valutájába vetett nagyobb bizalom behozatalára. A visegrádi térségen kívül minden országban döntő, néhol csaknem kizárólagos szerepet játszanak a lakossági megtakarításokban az euróbetétek, amelyeket az emberek ráadásul zömmel nyugati tulajdonú bankokban tartanak. Délkelet-Európában a spontán euroizáció már olyan mértékben előrehaladott, hogy a bérek és a fizetnivalók jelentős része, illetve minden nagy értékű jószág (lakás, autó) hivatalos és magáncseréje euróban rögzített szerződéses értékeken alapul. Horvátországban és Szerbiában lényegében kettős valutarendszer, Bulgáriában és Bosznia-Hercegovinában monetáris kényszerzubbonyként megszerkesztett "valutatábla" működik, Montenegróban és Koszovóban pedig kizárólag az euró forog hivatalos fizetőeszközként. Noha az Európai Központi Bank (EKB) eleget sopánkodik az egyoldalú euroizáció szerinte riasztó példái láttán, sokat azonban nem tehet, mert a folyamat egészen spontán módon halad előre anélkül, hogy a szóban forgó országok jegybankjai bármit is tennének mellette vagy ellene. Az euróba vetett bizalom elemi erejű kitörését inkább ünnepelni kellene, hiszen azt mutatja, hogy körüllakó népek milliói gondolják úgy, hogy nehezen összeszedett megtakarításaik legbiztosabb menedéke nem a saját kormányaik által könnyen rombolható nemzeti valuta, hanem a diadalmasan előrehaladó európai nagytérség közös teremtménye, az euró.

Miért megy mégis olyan nehezen az euróövezet bővítése? Úgy tűnik fel, hogy a baj egyáltalán nem magával az euróval, hanem a hozzá vezető fényes jogi ösvény felesleges útvesztőivel, az előrehaladás útjába mesterségesen gördített jórészt ésszerűtlen akadályokkal van. A híres-hírhedt maastrichti konvergenciakövetelmények bizony egymásnak ellentmondóak (együttesen inkonzisztensek), gyors felzárkózás esetén tökéletesen teljesíthetetlenek. Ezt ma már egyre több közgazdász és politikus felismeri. Az EKB egyelőre ragaszkodik a nem hatékony formális szabályokhoz attól való félelmében, hogy minden módosítás lazítássá válik és átszakadnak a gátak. Európa viszont nem engedheti meg magának azt, hogy a csatlakozás ésszerűtlen szabályai a bővítés ellen tornyosuló szűkkeblű és rövidlátó nyugati politikai érdekek szolgálatába szegődjenek. A gazdasági és monetáris unió bővítése Európa létérdeke. Súlyunk és befolyásunk az egész világ gazdaságában annál komolyabb lesz, minél nagyobb és gyorsabban növekvő gazdasági hatalom támasztja alá világméretekben máris döntő jelentőségre szert tett közös pénzünket.

Lesz-e valaha is Európai Egyesült Államok? Nem tudhatjuk, de reméljük. Töltsön el bennünket az a kellemesen magabiztos tudat, hogy a XXI. század most kegyesen megengedi nekünk, hogy ha akarjuk, akkor létrehozhassuk. Ezúttal kizárólag rajtunk fog múlni.

(A De Tijd flamand és a L'Echo francia nyelvű belga gazdasági napilapok, illetve a KBC bank által szervezett közös, 2008. január 18-i brüsszeli konferencián elhangzott előadás szerkesztett szövege.)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.