Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BOKROS LAJOS: A társadalmi szolidaritás és annak hiánya

2009.03.28

BOKROS LAJOS
A társadalmi szolidaritás és annak hiánya


Tíz évvel a rendszerváltás után eljött az ideje, hogy megfogalmazzuk az új évszázad legfontosabb közép-európai kihívásait, amelyekre a piactagadó gazdálkodás és a lélektorzító diktatúrák romjaiból feltápászkodó átmeneti társadalmaknak választ kell találniuk. Ez a művelet igen nehéz, ha nem akarunk a semmitmondó nagyotmondás csapdájába esni, hanem olyan konkrét feladatok megoldását állítjuk előtérbe, amelyeket a változások szenvedő alanyai sajátjuknak éreznek és maguk is hajlandók a sikeres előrehaladás érdekében cselekedni. Ez a követelmény nyomban felhívja figyelmünket a mindenkori kormányok különös felelősségére, hiszen elsősorban a politikai osztály vezetői vannak olyan helyzetben, hogy a társadalom energiáit képesek legyenek mozgósítani.


A kormányok és a politikai osztály különös felelőssége egyszerre áldás és átok. Áldás mindazon országokban, ahol az átmenet emberpróbáló feladatainak néhány kulcsfigura képes volt önfeláldozó méltósággal megfelelni. Észtország folyamatosan figyelemreméltó teljesítménye, Lengyelország stabil növekedése és felzárkózása, a jelenlegi szlovák és bolgár kormány makacsul szívós kitartása a nem mindig népszerű reformok mellett bizonyítja, hogy nincs olyan reménytelen helyzet, amelyből nem lehet megtalálni a kiutat, feltéve, hogy összehangolt erőfeszítésekkel és okos propagandával sikerül pozitív irányt adni az emberek akaratának és cselekvésének. De a kormányzó erők szélesebb játéktere és mélyebb befolyása a társadalom fejlődésére átok is lehet, ha mindezen energiák politikus percemberkék kisstílű hatalmi harcai miatt rendre elfecsérlődnek.


Vannak aztán feladatok, amelyek megoldása érdekében szinte semmi sem történik az egész európai peremvidéken. Vannak igen súlyos társadalmi problémák, amelyek alig vagy éppen eltorzítva jelennek meg az egyébként gyakran túl éles közbeszéd szintjén is. A felszabadult és felzárkózásra éhes közép-európai társadalmak magabiztos politikai osztálya igen hevesen vitatkozik a polgárosodásról, a középrétegek gyarapodásának és támogatásának fontosságáról, felszínesen néha a mezőgazdaság, az egészségügy vagy éppen a cigányok sanyarú helyzetéről, de egyelőre alig a legmélyebb kérdésekről, akár e társadalmak szakadásával, fejlődésük végzetes kisiklásával fenyegető igazi gondokról, jelesül a társadalmi szolidaritásról, illetve annak hiányáról.

Piacgazdaság és társadalmi szolidaritás

De vajon lehet-e, szabad-e szolidaritásról beszélni olyan környezetben, ahol több mint fél évszázad fejlődésnek mondott lemaradása jobbára egy hamis szolidaritás nevében piactagadóvá silányított gazdálkodás rovására írható? Egyáltalán érdemes-e felvetni a szolidaritás erősítésének igényét olyan közegben, ahol ma éppen a versenyen alapuló modern piacgazdaság intézményeinek újjáépítése és megerősítése van napirenden?
A piacgazdaságról úgy tartják, hogy rendeltetésszerű működése feltétlenül fokozza a társadalom tagjai közötti jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket, ami a formális jogegyenlőség viszonyai közepette egyre inkább szétszabdalja a mezőnyt gazdagokra és szegényekre. Nem tagadható, hogy ez a hatás mindenképpen érvényesül a piacgazdaság lényegének tekinthető és az önérdeken alapuló verseny következtében, ami az eltérő képességek és szorgalom, valamint a kiinduló élethelyzetek különbözősége folytán valóban naponta szüli az egyenlőtlenséget.


Ezzel az irányzattal azonban önmagában véve nincsen semmi probléma. A jövedelmi és vagyoni különbségek természetesek és elfogadhatóak annyiban, amennyiben valóban nagyobb teljesítményt, hatékonyabb munkát igazolnak vissza. Mindez a verseny ésszerű és szükségszerű következménye, az önérdeken alapuló verseny maga pedig az általános jólét emelkedését megalapozó gazdasági növekedés nélkülözhetetlen hajtóereje.
Ép lelkülettel és egészséges tudattal bíró társadalom a tiszta és áttekinthető, mindenki számára rendelkezésre álló eszközökkel folyó verseny nyomán kialakuló egyenlőtlenségeket józan határok között természetesnek veszi és elfogadja.


A fejlett demokráciával keretezett érett piacgazdaságokban, ahol a társadalom többségének gazdasági helyzetét alapvetően tisztességes eszközökkel megvívott piaci versenyben elért eredmények határozzák meg, ott a gazdasági és társadalmi élet éppen a piac és a demokrácia által kellő öntudattal és önállósággal felruházott szereplői lehetnek képesek és hajlandók arra, hogy a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket a társadalmi szolidaritás nevében önkéntesen korlátozzák. Ez a korlátozás ráadásul nem feltétlenül igényel állami beavatkozást. Ha a szolidaritás társadalmi viselkedési normává emelkedik, akkor legszebben éppen önkéntes társadalmi kezdeményezések formájában érvényesül.

Torzult piac és sérülő szolidaritás

Az elmaradott világ jelentős részén csakúgy, mint a piactagadó gazdálkodás romjaiból feltápászkodó nyers piacgazdaságokban a néhol drámai sebességgel fokozódó jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek nem annyira a tiszta és áttekinthető, mindenki számára elérhető eszközökkel folytatott verseny, hanem sokkal inkább a politikai kapcsolatok, a versenyt korlátozó fortélyok és erőfölény, a formális jogegyenlőség érvényesülésének torzulásai, netán a befolyással való viszszaélés, esetleg korrupció, erőszak, bűnözés, néha mindezek összefonódásának következményei. Az így keletkező egyenlőtlenségeket ép lelkű társadalom nem képes megemészteni. Ennek igen súlyos következményei vannak az egyenlőtlenségek elfogadhatóvá szelídítése végett bevetendő gazdasági, jogi, politikai eszközök alkalmazását kikényszerítő társadalmi közérzület, a szolidaritás szempontjából.


A homályos versengés haszonélvezői a köd fenntartásában, sőt sűrítésében érdekeltek, kárvallottjai pedig - nem bízván abban, hogy a helyzeten képesek lennének egymással öszszefogva alapvetően változtatni - a könnyebb ellenállást választva inkább egyéni kárpótlásra törekednek. A politikai nagykorrupció így igazolja és ösztönzi a mindennapi élet normájává szilárduló kiskorrupciót. Ez viszont erkölcsileg lefegyverzi azokat, akik egymással összefogva felléphetnének a versenyszabályok - esetleg éppen az uralkodó társadalmi rend - gyökeres megváltoztatásáért. Ahol a vagyoni és jövedelmi különbségek jórészt áttekinthetetlen és a bennfentesekre korlátozott verseny nyomán keletkeznek, a vesztesek hajlamosak lesznek minden gazdagodást, minden kiemelkedést - így még a valóban kiváló teljesítmény, tiszta piaci siker nyomán történőt is - gyanakvással, irigységgel, ha nem éppen növekvő gyűlölettel szemlélni. Ördögi kör jön létre, tehetetlen sodródás, ami aztán aláássa a társadalom tudati és lelki épségét. A mérgezett légkörben pedig igen nehezen kap lábra és terjed el a társadalmi szolidaritás eszméje.

Társadalmi szolidaritás és állami újraelosztás

A XIX. század második felében győzedelmesen előrerohanó kapitalizmus egyrészt korábban soha nem látott mértékben kiélezte a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket, másrészt gyorsan és eredményesen szétverte a hagyományos társadalomban még igen erős családi és kisközösségi szolidaritás gazdasági-lélektani alapjait. Ennek a közismert folyamatnak az ellenhatásaképpen a dolgozó osztályok egyre öntudatosabb tömegei az államot hívták segítségül a fokozódó egyenlőtlenségek mérséklésére. Amilyen mértékben mélyült a demokrácia és szereztek politikai képviseletet a dolgozók, úgy jutott egyre nagyobb szerephez a jövedelmek és a vagyon igazságosabb újraelosztását célzó állami beavatkozás.
Történelmi eredete van annak a közkeletű felfogásnak, hogy miközben a szabad piaci verseny fokozza a jövedelmi-vagyoni egyenlőtlenségeket, addig az állami költségvetésen keresztüli átcsoportosítás mindig azok mérséklését célozza és éri el. E nézet szerint az állami jövedelem-újraelosztás mindenkori terjedelme egyenesen a társadalmi szolidaritás adott korra jellemző mértékét fejezi ki. Minél nagyobb a költségvetés súlya, annál jobban érvényesül a szolidaritás.


Mi sem áll azonban távolabb az igazságtól. A modern társadalomban a költségvetési átcsoportosítás rendszerint olyan bonyolult, az egyszerű emberek számára annyira kevéssé áttekinthető csatornákon keresztül valósul meg, hogy igen nehéz elválasztani egymástól az esélyek egyenlőségét valóban fokozó intézkedéseket, valamint a jövedelmi és vagyoni különbségeket ténylegesen mérséklő beavatkozást mindazoktól, amelyek ezzel gyökeresen ellentétes hatást váltanak ki. Ráadásul a modern gazdaságban nem a költségvetés az egyetlen olyan mechanizmus, amely hatással van az esélyek, a jövedelem, a vagyon társadalmi megoszlásának módjára. Vannak sokkal rejtettebb és homályosabb edényrendszerek, így a verseny- és árszabályozás, az infláció és a pénzpolitika stb. Ezek tényleges hatásai a nem szakember számára már szinte egyáltalán nem érthetők meg.
Éppen ezt használják ki sokszor még a legfejlettebb demokráciában is a tehetősek azon befolyásos csoportjai, amelyek - bár éppenséggel maguk húznak hasznot a rejtett mechanizmusok általi jövedelem-újraelosztásból - úgy tüntetik fel ezeket, mintha a szegények javát szolgálnák és valamiféle társadalmi szolidaritást fejeznének ki. Ha pedig ráadásul egy adott társadalomban még a demokrácia sem jutott túl a kezdeti gyerekbetegségeken, akkor kivételesen tág tere nyílhat az emberek tudatát és közérzetét súlyosan mérgező hamis tanoknak, harsány, ámde hazug közbeszédnek.


Már olyat is láttunk Közép-Európában, hogy a gazdasági átalakulás vesztesei felléptek a hosszú távon helyzetük nyilvánvaló javulását eredményező, de rövid távon a nyertesek érdekeit sértő és így a "társadalomra" nézve károsnak beállított intézkedések ellen. Magyarországon is akadt erre példa a demokrácia hajnalán: ilyen volt a taxisblokád.
A politikailag kivételesen kiélezett helyzet felidézése helyett azonban nézzünk olyan mindennapos példát, ahol a szolidaritásellenes mechanizmus ellen nem tüntet senki, mert úgy tűnik föl, mintha éppen a társadalmi szolidaritást testesítené meg.

Farkas báránybőrben: szolidaritásellenes állami újraelosztás

Közép-Európa számos országában igyekszik a mindenkori kormány mesterségesen alacsonyan tartani a háztartási energia árát azon a címen, hogy a kis jövedelműek nem lennének képesek megfizetni a világpiaci költségeket tükröző hazai árakat. Első pillantásra egyértelműen népszerű intézkedésről van szó, amely úgy tűnik, hogy tényleg kifejezi a társadalom kevésbé tehetős csoportjai iránti szolidaritást.


Az intézkedés valódi hatásai azonban ezzel teljesen ellentétesek. Először is olyan országokban, ahol az energia döntő részét külföldről kell behozni, a beszerzési költséget nem fedező hazai fogyasztói ár miatt valahol veszteség keletkezik, amit valakinek meg kell fizetnie. Ha ezt a veszteséget az állami költségvetés állja, akkor azt végső soron az állampolgárok viselik egymás között olyan arányban, ahogy adójukkal hozzájárulnak a költségvetés szerkezetében testet öltő közteherviseléshez. Ez egyenlegében még akár a szegények javára is billenthetné a mérleg nyelvét. Másodszor azonban fontos, hogy a háztartási energiát terhelő forgalmi adó kulcsa rendszerint kedvezményes, s az ebben megtestesülő, nem is olyan burkolt költségvetési támogatást még egyensúlyi árak mellett is azok képesek nagyobb mértékben élvezni, akik több energiát fogyasztanak. Ez viszont már egyértelműen a tehetősebbeknek kedvez.
Harmadszor - s ez döntő -, ha az energia ára költségvetési támogatást kikényszerítő árkorlátozás nyomán alacsonyabb a világpiacinál, akkor a nagyobb házat, esetleg úszómedencét fűtő, vagyonosabb réteg már sokkal több állami támogatást kap, mint az, akinek kicsi a lakása, vagy jövedelméhez képest éppen túl nagy és ezért már csak egy szobát fűt. Negyedszer, ha egy alapvető cikk árát mesterségesen alacsonyan tartják, akkor az hamar torzulást okoz mind a fogyasztás, mind pedig a termelés szerkezetében, ami pazarlásához vezet. A módosabbak megtehetik, hogy ne takarékoskodjanak az energiával, a kis jövedelműek viszont mindenképpen erre kényszerülnek. A gazdagok így még sokkal több támogatást nyernek. Ötödször, ha az állam nem kíván közvetlen költségvetési támogatást adni a veszteséget szenvedő energiaszolgáltató vállalatoknak, akkor elnézi nekik, hogy erőfölényüket, vagyis az ipari fogyasztók versenypiac híján ténylegesen létező kiszolgáltatottságát kihasználva a termelői árakat túl magasra emeljék. Ez amellett, hogy versenyhátrányba hozza a kivitelből élő hazai feldolgozóipart, egyértelműen növeli az inflációt, ami köztudottan a szegényebb rétegeket sújtja inkább. Hatodszor, mindenki tudja, hogy ez az állapot a torzulások és veszteségek miatt csupán ideig-óráig tartható fenn, viszont minél hosszabb ideig fenntartják, annál nagyobb lesz majd az egyszeri kiigazításban testet öltő kiugró infláció, amit a gazdaság szereplői már most beszámítanak az árak alakulásába. A várakozások döntő szerepe miatt így végső soron az infláció még átmenetileg sem lesz feltétlenül alacsonyabb, mint amennyi az energia árának korlátozása nélkül lett volna.
Vég nélkül elemezhetnénk ennek a szólamok szintjén a szegények terheinek enyhítését célzó intézkedésnek a tényleges hatásait. Minden csatornában, amelyik az ő javukra történő jövedelemátcsoportosítás edényeként kíván szolgálni, a meghirdetettel éppen ellentétes áramlás figyelhető meg. És ez nem véletlen. Farkas báránybőrben: így működik a társadalmi szolidaritás eszméjével homlokegyenest ellenkező érdekeket megtestesítő s egyben súlyosan piacellenes állami beavatkozás.


Ha a befolyásos és tehetős csoportok valóban szolidaritást akarnának vállalni az égbe szökő energiaárak megfizetésére képtelen társadalmi rétegekkel, akkor adhatnának nekik közvetlen támogatást pénz vagy "energiacsekk" formájában. A társadalmi szolidaritás nevében bevezetett intézkedések csak akkor hatékonyak, ha a támogatás kizárólag és pontosan azoknak kedvez, akiknek felismert hátrányát enyhíteni célozza.

Társadalmi szolidaritás és "ingyenes" közjavak

Ezen az egyszerű felismerésen alapul a szociális politikának az a modern, a nyugati világban ma már uralkodó felfogása, miszerint az esélyegyenlőség fokozása, a jövedelmi és vagyoni különbségek mérséklése korántsem a költségvetési újraelosztás terjedelmének bővítésén múlik, hanem elsősorban azon, hogy a jövedelemkiegészítést valóban az arra rászorulók kapják-e tényleges hátrányaik arányában. A szociális közkiadások csak akkor hatékonyak, ha célzottak. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a felkínált támogatásra ténylegesen rászorulók köre pontosan és egyértelműen körülhatárolt, másrészt a támogatás valóban eljut az így kijelölt körhöz, harmadrészt csak azokhoz jut el.


A mindenható állami gyámkodás bénító bódulatából felocsúdó nyers demokráciákban azonban végtelen és terméketlen vita folyik arról, hogy kik minősülnek hátrányos helyzetűnek, kik azok, akik valóban rászorulnak valamiféle állami segítségre. Mindenki azt szeretné, ha a rászorultság határát úgy állapítanák meg, hogy ő maga még beleférjen a kijelölt körbe. Délibábos népszerűség pillanatnyi bűvöletében élő politikusok hajlamosak arra, hogy a támogatandók körét a lehető legtágabban állapítsák meg. Minthogy a társadalom nem igazán járatos az adók és közkiadások közötti szigorú összefüggések felismerésének tudományában, könynyen eljutunk oda, hogy valamely különösen fontos és egyben igen drága jószág elérhetősége szempontjából akár az egész társadalmat segélyre szorulónak lehet tekinteni. Ha viszont mindenki támogatandó, akkor bonyolult, költséges és egyénre szabott segítség helyett egyszerűbbnek, olcsóbbnak tűnik teljesen ingyenessé tenni a szóban forgó terméket vagy szolgáltatást. Két ilyen "szent tehén" hízott hatalmasra az elmúlt évszázadban szinte egész Európában: a gyógyítás és az oktatás.


Nagy kérdés azonban, hogy a szólamok szintjén az esélyek kiegyenlítése végett ingyenessé tett közjavak tényleges igénybevétele valóban kifejezi-e a társadalomnak az igazán hátrányos helyzetűekkel szembeni szolidaritását. Nyilvánvalóan nem. Ha csaknem mindenki rászorultnak minősül, akkor a valóban szegények helyzete elhomályosul, a jómódúak is jogosultak lesznek a felkínált támogatásra, amit helyzetüknél, hatalmuknál, képzettségüknél és befolyásuknál fogva nagyobb mértékben fognak igénybe venni, mint a társadalom többi tagja. Minthogy a közvetlen haszonélvezők számára az igénybevétel pillanatában formálisan díjmentessé tett közjavak előállítása valójában pénzbe kerül, a költségek fedezésére megajánlott költségvetési ráfordítások pedig természetesen végesek, így a szóban forgó közjavak kínálata nem lehet végtelen. Ha viszont eme közjavak iránti keresletet a közönség fizetőképessége nem korlátozza, akkor a nyílt versenyben kialakuló ár helyett áttekinthetetlen és durva tényezők fogják kiválogatni a legalábbis a jó minőségű közjavakhoz végső soron hozzáférők körét. A politikai befolyás, protekció, hatalmi összefonódások, személyes szívességek, csúszópénz és egyéb, a szegények számára kevésbé rendelkezésre álló eszköz viszont a szolidaritás elvével éppen ellentétes újraelosztást eredményez. Ezzel szemben az ingyenesség megszüntetése, az érintett közjavak elosztásának akárcsak részleges piacosítása, egyúttal a támogatások célzottá tétele kifejezetten elősegíti a társadalmi szolidaritás érvényesülését.

Bárány farkasbőrben: esélykiegyenlítő piaci megoldások

Vegyünk egy égetően "forró" példát a közelmúlt gyakorlatából, a tandíj bevezetését a felsőoktatásban. Elöljáróban érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt évtizedben több nyugat-európai gazdag köztársaság döntött úgy, hogy közel fél évszázados ingyenesség után újra bevezeti a felsőoktatási tandíjat, s ezt nem azért tette, mert a gazdaság állapota romlott, vagy pedig a társadalom hirtelen hátat fordított a szolidaritás nemes eszméjének.


Az internet és a globális világgazdaság korában közhely, hogy a tudás mint tőke hatalmasan felértékelődik a pénztőkéhez és a kapcsolati tőkéhez képest. Ma, amikor magasan képzett szakemberekből az egész világon szinte állandó hiány van, miközben hagyományos, kevés képzettséget igénylő szakmák olvadnak el egyik napról a másikra, világos, hogy egy jó nevű egyetemen szerzett diploma belépőt jelent a jólét társadalmába. A kiváló diplomások előtt napjainkra teljesen leomlottak az államhatárok. Felzárkózó gazdaságainkban is a keresett szakmák művelői által megszerezhető fizetések sokkal hamarabb érik majd el a nyugati szintet, mint hagyományos társaiké. Egyre elfogadottabb a régi igazság, hogy a tanulás, különösen a felsőfokú oktatás beruházás az emberi tőkébe.


A felsőoktatás - ellentétben a kötelező alap- és középfokú oktatással - egyáltalán nem mindenki számára hozzáférhető. Ez azért van így, mert a társadalomnak nincsen szüksége arra, hogy minden tagja diplomát szerezzen. Sok olyan foglalkozás van, amely esetében felesleges túlképzést jelentene a felsőfokú végzettség megszerzése, nem szólva arról, hogy diplomás ember már nem is lenne hajlandó ilyen állás betöltésére. Lényeges tehát, hogy a társadalom nem jelentéktelen hányada eleve és örökre ki van zárva abból, hogy felsőfokú tanulmányai sikeres befejezése után belépjen a felemelkedés birodalmába.


Ha a felsőfokú oktatás az áldásaiban részesülők számára ingyenes, akkor ezt a nagyon komoly megtérülési esélyekkel bíró beruházást a költségvetésbe befizetett adóik révén azok is megfizetik, akik maguk egyébként soha nem fognak diplomát szerezni. Ezek a rétegek többszörös hátrányba kerülnek a diplomásokkal szemben. Hamarabb kezdenek dolgozni, ezáltal még több adót fizetnek és képzés címén alig jutnak hozzá támogatáshoz, miközben életútjuk során fizetésük egyre jobban elmarad majd diplomás kortársaikétól. Ráadásul ez a hátrány súlyosan öröklődik nemzedékről nemzedékre, hiszen diplomás szülők gyermeke mindig sokszorta nagyobb eséllyel jut be főiskolára, egyetemre, mint a kétkezi munkásoké. Az induló élethelyzet különbségei az esetek döntő többségében behozhatatlan hátrányt jelentenek, és ez az, ami a szegényebbek felemelkedési esélyeit, így felsőfokú tanintézetbe való bejutásukat még a pénzhiánynál is jobban korlátozza.


Ezzel szemben kétségtelen, hogy a felsőoktatás akár részleges piacosítása, vagyis a tandíj bevezetése lényegesen javíthat a hátrányos helyzetűek esélyein. Ha a tehetősek érdemben hozzájárulnak saját beruházásukhoz saját emberi tőkéjükbe, akkor kevesebb adót fog felemészteni ez a társadalmi szolidaritás szempontjából nem hatékony kiadás, amit aztán a tehetséges szegények ösztöndíjazásának lényeges növelésére lehet fordítani. Bárány farkasbőrben; így működik a befolyásos csoportok által társadalom-ellenesnek kikiáltott, de valójában a szolidaritás eszméjét ténylegesen megtestesítő piaci megoldás.

(A szerző közgazdász, a Horn-kormány volt pénzügyminisztere)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.