Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BOKROS LAJOS: A magyar öszvér mint a fejlődés zsákutcája

2009.03.28

BOKROS LAJOS
A magyar öszvér mint a fejlődés zsákutcája


A forró nyárutó egyik érdekes színfoltja a magyar miniszterelnök újabb nagy ívű elemző és programadó írása, amely augusztus 27-én jelent meg a Népszabadság mellékleteként. A politikai pártok és a politikai osztály fontos szereplői mindenekelőtt politikai szempontból véleményezték a dolgozatot. Zömmel ugyanígy tettek a közismert közírók is. A hazai közgondolkodás sanyarú állapotát jól jellemzi, hogy ideológiai felhangoktól mentes, közpolitikai, netán szociológiai elemzés és válasz mind a mai napig nem látott napvilágot.

Pedig nem akárki írt akármit. A köztársaság kormányfője szólította meg a társadalmat komoly igényű, a napi pártpolitikai, gazdasági, költségvetési stb. problémákon messze túlmutató, a rövid távú gondokat mélyenszántó társadalmi, gazdasági, sőt kulturális és értékrendbeli elemzés kereteibe ágyazó, majdnem tudományos ihletésű helyzetértékeléssel és programmal. Erre a szövegre muszáj érdemi választ adni. Az írástudó állampolgárnak ez kötelessége. Nem elsősorban a mai miniszterelnök, hanem a társadalom, a haza jövője érdekében. Kevésbé emelkedetten, de nem kevésbé drámai hangvétellel úgy is fogalmazhatok, hogy a válasz minőségétől függ az, hogy az új évszázad második évtizede is elvész-e Magyarország felzárkózása, felemelkedése szempontjából.

Az első évtized ugyanis elveszett. Ezt ma már mindenki tudja. 2001-ben fordulatot vett a gazdaságpolitika. Az addig követett exportvezérelt, termelő beruházások által fűtött, egyensúlyőrző, így hosszú távon is megalapozott, fenntartható gazdasági növekedést célzó vonalvezetést hirtelen felváltotta a fogyasztás tetszőleges fokozását előirányzó, a költségvetési kiadások önkényes növelése által fűtött mesterséges keresletélénkítésre alapozott, egyensúlyromboló, adóssághalmozó, így fenntarthatatlan, jövőfelélő kurzus. A politikai cukorkaosztogatás öldöklő versenyében az egymás sarkát taposó nagy politikai tömbök mosolyogva elaltatták a társadalom veszélyérzetét; nincs elérhetetlen álom, csak akarni kell (ötvenszázalékos köztisztviselői, majd közalkalmazotti béremelés, tizenharmadik havi nyugdíj, adómentes minimálbér, agyontámogatott lakáshitel, alacsony gázár, ingyenes utazás, tandíjmentesség stb.). Ez a tragikus ámokfutás 2006 szeptemberéig tartott. Óriási szerencse, hogy az Európai Bizottság hazánkat a közösség szégyenpadjára ültetve végül visszafordulásra kényszerítette az év tavaszán újraválasztott koalíciót alig egy évvel a világgazdasági feltételek drámai romlása előtt. Ezzel az államcsődöt és a fizetésképtelenséget szerencsésen elkerültük, ami komoly eredmény. Viszont a gazdaság gyarapodása megállt, és növekedésnek indult mind az infláció, mind pedig a munkanélküliség. A megalapozatlan életszínvonal-emelés "vívmányai" elporladtak, felzárkózás helyett Magyarország immár leszakad, lemarad nemcsak a fejlett nyugati, hanem a környező volt szocialista országok zöméhez képest is.

A gazdasági károknál, az elmaradó hasznoknál nagyobb jelentőségű és tartósabb az a hihetetlen rombolás, ami a magyar társadalom alapszövetében, gondolkodásában, hétköznapi kultúrájában és értékrendjében figyelhető meg. Előadásaimban évek óta beszélek a magyar gazdaság és társadalom végzetes megkettőződéséről. Ennek sok egymásra halmozódó vonulata van. Egyfelől látjuk a világgazdaság vérkeringésébe ezer szállal bekapcsolódó nemzetközi nagyvállalatok, pénzintézetek, biztosítók, szolgáltatók uralmát, a náluk dolgozó munkavállalók viszonylagos jólétét, csendes gyarapodását, bátorító előmenetelét. Kialakult hazánkban egy nem csekély középosztály, amely sokat tanul, és eredményesen dolgozik, utazik a nagyvilágban, és fütyül a politikára. Másfelől velünk együtt élnek vergődő kényszervállalkozók, szakképzetlen vagy piacképtelen diplomával, tudással tengődő, egyik napról a másikra élő, netán foglalkoztathatatlan tömegek, járadékosok. Végül, de nem utolsósorban mindennap találkozunk egy túlméretezett, túlsúlyos, lassú mozgású és elmaradott gondolkodású állammal, amelyben megállt az idő; szolgáltatásai zömmel csapnivalók, miközben rengeteg pénzbe kerül. Ennek az államnak a terheit a gazdaság és társadalom hatékony és mozgékony része nem hajlandó, leszakadó és bezárkózó része pedig nem képes viselni. Ez az állam, amely a rendszerváltás óta eltelt időszakban semmilyen érdemi szerkezeti reformot nem kényszerült elszenvedni, ellenséges tömbként áll szemben a társadalommal. Hiába van demokrácia, hiába választottuk immár ötször saját képviselőinket, az általuk kormányzott és megtestesített államot nem tartjuk a sajátunknak. Nem akarunk neki adót fizetni, miközben minél többet akarunk tőle (vissza)nyerni. Miért?

Felteszi ezt a kérdést a maga elemzésében a miniszterelnök is, aki valaha fennhangon hirdette, hogy reformokra van szükség az állami élet területén is. Jó helyen keresi a választ, amikor vonatkoztatási pontként Nyugat-Európa közismert gazdasági-társadalmi-kulturális-erkölcsi modelljeit tekinti.

A latin-európai modell
A múlt században a nyugati szociológia sokat foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy vajon az európai kapitalizmusnak vannak-e tartós modelljei, amelyek egymástól lényeges vonatkozásokban különböznek, és nem pusztán gazdasági, hanem társadalmi, kulturális, sőt erkölcsi meghatározottságúak is. Ennek alapján rögzült elemzési keretként az angolszász, a rajnai, az északi és a latin-európai modellek fogalma.

A miniszterelnök dolgozata ezek közül csak hármat említ meg, azok közül is egyet pontatlanul. Apróságnak tűnik, pedig lényeges: az északi modell nem skandináv, hiszen Finnország is fontos letéteményese, amely közismerten nem skandináv ország. Nekünk Finnország már csak a rokonság okán is igazi vonatkoztatási pont, de történelme, hagyományai, felzárkózási stratégiája szerint erősebben, mint Svédország, Dánia vagy Norvégia.

Van azonban egy negyedik jelentős modell, ami a kormányfő elemzéséből hiányzik, noha fontossága számunkra alig túlbecsülhető: ez a latin-európai (pontosabban akár dél-európainak is nevezhető) modell. Ennek központi mintaországa Olaszország, de idetartozik még Spanyolország, Portugália (az egyébként nem újlatin) Görögország és mediterrán térségeit tekintve részben Franciaország is.

Melyek a latin-európai modell legfontosabb megkülönböztető jegyei?

1) A családi és kisvállalkozások kiterjedt hálózata, a szoros rokonsági, baráti kötelékek uralma, amely még a XX. század során naggyá növekedett cégek, testületek irányítását, kultúráját is jellemzi.

2) "Nemzeti bajnoknak" hirdetett nagyvállalatok még az Európai Unió körülményei közepette is erőteljesen protekcionista környezetben, finom és homályos gazdasági és politikai védőhálóba burkolva.

3) Az állami hivatalnokréteg és a vállalatvezetői/bankvezetői kör szoros összefonódása, a közöttük kialakuló kölcsönös szívességek rendszere, könnyű átjárás a pályautak, felemelkedési lehetőségek között.

4) Mindebből fakadóan az üzleti, pénzügyi és politikai kapcsolatokban az áttekinthetőség, a "karnyújtásnyi távolság" megőrzésének hiánya, az írott szabályokat alaposan felülíró informális kapcsolatok uralma.

5) Nagyméretű állam magas adókkal, de rossz minőségű közjavakkal és közszolgáltatásokkal (olasz vasutak helyzete, Alitalia csődje, nápolyi szeméthegyek, csapnivaló közoktatás, nyelvtudás hiánya stb.).

6) Magas adók, értelmetlen túlszabályozás, az oktatás hiányosságai miatt kevésbé jó minőségű, de már igen drága munkaerő, amely a gazdaság nemzetközi versenyképességét folyamatosan rontja.

7) Silány szolgáltatásai és korrupt magatartása miatt saját polgárai jórészt lenézik, lekezelik, sőt ellenfélnek tekintik az államot, amelytől lopni nem bűn, így széles körű az adócsalás és az adóelkerülés.

8) A gazdasági-társadalmi kapcsolatok nem áttekinthető, kiváltságokkal szennyezett, versenyképességet korlátozó rendje folyamatos teret kínál a szervezett bűnözésnek (Mafia, Camorra, 'Ndrangheta).

9) A stagnáló gazdaság miatt újra szét- és leszakadó hazai társadalom hétköznapi kultúrája egyre türelmetlenebb és erőszakosabb elsősorban az idegenekkel szemben (románok, cigányok, arabok, feketék).

10) A súlyosan bizalomhiányos társadalom ideges lázállapotát kihasználó populista politikusok virágzanak, még politikájuk bizonyított csődje esetén sem talál a társadalom érdemi alternatívákat (Berlusconi).

A magyar öszvér
Ismerősnek hangzik? Vegyül le az olasz példákat, helyettesítsük be hazai jelenségekkel, és - majdnem - megkapjuk a mai Magyarország hiteles képét.

De csak majdnem. A helyzet ugyanis nálunk alapvetően sokkal rosszabb (bizonyos tekintetben esetenként jobb), mint Olaszországban.

Mindenesetre annyi túlzás nélkül elmondható, hogy a "magyar öszvér" nem az angolszász és az északi modell valamiféle keveréke, hanem a latin-európai modell egyik legkevésbé hatékony posztkommunista változata. (Vannak ennél rosszabbak is: így a balkáni vagy éppen az orosz modell.)

1) Magyarországon ma hiányzik a minőségi családi és kisvállalkozások kiterjedt hálózata. A magántulajdon gazdasági szétverésében a kommunizmus meglehetősen eredményes volt. A piactagadó rendszer nemcsak a kisvállalkozásokban felhalmozódott tőkét és tudást pusztította el, hanem társadalmi méretekben a fejlett munkakultúrát és a minőségi munka becsületét is. (Ezt visszahozni a legnehezebb.)

2) A hazai kisvállalkozások jelentős része kényszervállalkozás, hiányzik belőle nemcsak a pénztőke, hanem a tudástőke és az erkölcsi tőke is. Miközben mindig tisztelet jár a nem kevés kivételnek, bátran állítható, hogy a gazdaság hétköznapi kultúráját nem a tisztességesen adózó és minőségi munkát végző hazai vállalkozók határozzák meg. (Tízből kilencen nem akarnak áfás számlát adni.)

3) Már nálunk is kiemelkedtek hazai vezető réteg kezében lévő nagyobb cégek. Ezeket ugyanúgy meglehetősen finom, bár kevésbé burkolt protekcionista gazdasági és politikai védőháló veszi körül, mint az olaszokat. Ha kell, az egész politikai osztály, az egész Országgyűlés megmozdul védelmükre. Ezek a vállalatok képesek arra, hogy maguk felé hajlítsák a törvényeket, befolyásolják a politikát.

4) A politikai osztály és a hazai nagyvállalkozói réteg összefonódása hézagmentes. Hatalmas pénzösszegek áramlanak mindkét irányba. Pártok és választások finanszírozása az egyik, közbeszerzések, állami, önkormányzati megrendelések, irányított privatizáció a másik irány. Teljesen áttekinthetetlen módon, tisztes karnyújtásnyi távolság nélkül. A magyar közélet minden fontos eresztékét elöntötte a korrupció.

5) A közéletben uralkodó nagykorrupció fenntartja, erősíti és erkölcsileg igazolja a hétköznapi életben változatlanul tömegjelenségként fellépő kiskorrupciót. Ebben a tekintetben szinte tökéletes a folyamatosság a Kádár-rendszerrel. Ezt a társadalmi tragédiát ráolvasással, hitelüket vesztett politikusok ördögűző felkiáltásaival orvosolni nem lehet, hanem csak radikális szerkezeti reformokkal.

6) Teljesen formális az a megközelítés, hogy a magyar rögvalóság az északi modellre hasonlít a nagyméretű állam és a terhes adózás miatt. Ilyen tekintetben szép rokonságunk van a latin-európai modellel is. Sokkal fontosabb tartalmi különbség az, hogy míg északon a magas adókból egy hatékony és kellően tisztakezű szolgaállam jó minőségű közszolgáltatásokat állít elő, addig nálunk ez egyáltalán nem így van.

7) A hatalmas méretű hazai állami jövedelem-újraelosztás nem északi jellegű jóléti rendszert támogat, hanem rossz minőségű közjavakat és közszolgáltatásokat finanszíroz iszonyúan pazarló és korrupt módon. Ebben az államban ezért a polgárai nem bíznak, és nem támogatják, sőt igyekeznek minél többet lopni tőle - azaz végső soron egymástól. Ebben a társadalomban hihetetlenül alacsony szintű a szolidaritás.

8) A magas adók, a szűk adóalap, a rengeteg kivétel, az élet bonyolult és áttekinthetetlen túlszabályozása, a kiterjedt korrupció, karöltve a hanyatló oktatással és egészségüggyel versenyképtelen gazdaságot, fáradt, ideges társadalmat eredményez. Nem csoda tehát a gazdasági növekedés immár Közép- és Kelet-Európában is páratlanul alacsony szintje, a gazdasági-társadalmi szét-, illetve leszakadás.

9) Az ideges és fáradt, reményt és távlatot veszett társadalom hétköznapi kultúrája erőszakos és türelmetlen, televényként tenyészik az országra szégyent hozó idegenellenesség (ami nálunk ma még elsősorban cigány- és zsidóellenesség formáját ölti). Nemzeti szolidaritásról sem lehet beszélni ott, ahol az ország polgárai állásukat és kiváltságaikat féltik még vajdasági, erdélyi és kárpátaljai testvéreiktől is.

10) A görcsbe merevedett gazdaságot és társadalmat elavult és megkövült, a világtól elszigetelt, hanyatló kultúrájú politikai felépítmény nyomja. Túl korán kialakult a zárt kétpártrendszer, jóval azelőtt, hogy az átmenetből fakadó radikális szerkezeti reformok megvalósultak volna. Hiteltelen politikusok felkészületlen és fantáziátlan tömegei kínálnak működésképtelen alternatívákat a kiábrándult társadalomnak.

Kormányfői gyógymód
Tekintsük át röviden azokat a megoldási módozatokat, amelyeket a miniszterelnök kínál az általa is súlyosnak tekintett gazdasági-társadalmi problémák megoldására vagy legalábbis enyhítésére.

Adócsökkentés, kiadásnövelés, a költségvetési egyenleg romlása nélkül. Reméli, hogy ennek a megoldhatatlan egyenletnek van és lesz megoldása; a gazdaság fehéredéséből fakadóan a költségvetési bevételek növekedése.

Feltéve, de meg nem engedve, hogy a gazdaság fehéredése önmagától bekövetkezik, a gondolatmenetnek legalább négy alapvető hibája van.

Egyrészt a megfogalmazott javaslatok túlnyomó többsége egyszerűen üres. Olvashatunk a szövegben a "Magyar géniusz" programról, a "Nemzeti Tehetség Alapról", a "Nemzeti Gyakornoki Programról", a "Nemzeti Közfoglalkoztatási Programról" stb. Ezek a programok igen jól hangzanak, de - akárcsak vázlatos kifejtés híján - meglehetősen tartalmatlanok.

Másrészt éppen a tartalmi kifejtés híján megalapozott a gyanú, hogy a programáradat elsősorban újabb költségvetési (túl)költekezést fog kiváltani, amire a hazai államháztartás mai helyzetében sem lehetőség, sem szükség nincs. (Harmincezer kollégiumi férőhely felújítása, alanyi jogon - értsd ingyen! - angol nyelvoktatás, interaktív digitális oktatási eszközök, laptop.)

Harmadrészt - és ez az előző két kifogásomnál sokkal súlyosabb - minden újabb költekezési program a közszolgáltató intézmények változatlan szerkezetű továbbélését biztosítja. Márpedig közismert, hogyha a fő gond az állam által nyújtott közjavak és közszolgáltatások silány minősége, akkor ez nem orvosolható azzal, hogy a feneketlen hordóba még több pénzt öntünk.

Negyedrészt - és ez a kormányfői program végzetes hibája - a javaslatok túlnyomó többsége ellentmond mindazoknak a következtetéseknek, amik a miniszterelnök saját elemzéséből logikusan következnének.

Nézzünk erre néhány példát.

A Társadalmi és gazdasági pillanatkép című fejezet kellő drámaisággal felsorolja a magyar gazdaság és társadalom alapvető bajait: nemzetközi mércével mérten is alacsony foglalkoztatottság, ezen belül különösen a szakképzetlen tömegek és a csökkent munkaképességűek alacsony aktivitása. Őszintén és nyíltan elismeri, hogy a munkaerőpiac szerkezeti feszültségeit az átképzési programok alig tudták csillapítani. Tényként szögezi le, hogy szociális rendszerünk esetenként olyanokat is távol tart a munkavégzéstől, aki akarnának és tudnának is dolgozni. Kertelés nélkül bátran kimondja, hogy a magyar iskolarendszer nem mérsékli, hanem újratermeli a társadalmi hátrányokat, annak sem a "bemeneti teljesítménye" (tanárok tudása), sem pedig "kimeneti teljesítménye" (a diákok tudása) nem felel meg a mai kor követelményeinek.

Rendkívül figyelemreméltó a kormányfő saját következtetése, ezért szó szerint idézem: "Egyszerre és összehangoltan kellene beavatkoznunk több területen annak érdekében, hogy a beavatkozások összessége úgy változtassa meg az emberek, vállalatok, intézmények és az állam érdekeltségét, magatartását, hogy növekedjen együttes teljesítményük..." (Kiemelés tőlem - B. L.).

Nos ez a mondat nem értelmezhető másként, mint annak elismeréseként, hogy széles körű és mélyreható szerkezeti reformokra van szükség az élet szinte minden fontos területén.

Ehelyett a népszavazás utáni kormányfői retorika - csakúgy, mint a most meghirdetett programban foglalt javaslatok - a nélkül remélnek alapvető érdekeltségi és magatartásbeli változásokat, hogy ennek kikényszerítése végett akár egyetlen komoly reform bevezetését is szükségesnek tartanák.

Jó példa erre a felsőoktatás területén megfogalmazott javaslat. A kormányfő látja, hogy a fiatal diplomások egyre nagyobb részének okoz gondot az elhelyezkedés tanulmányai sikeres(nek látszó) befejezése után. Mivel a munkáltatók egy része nem szívesen vesz föl munkatapasztalattal nem bíró pályakezdő diplomásokat, mintegy rutinból meghirdet egy újabb hangzatos "nemzeti" programot, amelynek az a lényege, hogy a munkaadók egy évre adó- és járulékmentes ösztöndíjat adhassanak a pályakezdőknek.

Megint költekezés, ráadásul - ahogy az angolszász világban mondani szokás - "jó pénzt dobunk a rossz pénz után". Költsünk többet, adjunk újabb kedvezményt, kiváltságot, miközben az oktatás szerkezete jottányit sem változik. Újabb költségvetési elkötelezettség változatlan szerkezet mellett. Miért nem merül fel az, hogy a friss diplomások egyre nagyobb hányada azért nem tud elhelyezkedni, mert a diplomája fölösleges és/vagy értéktelen? Milyen felsőoktatási reformról beszélünk, amely még ezt sem volt képes megoldani? Nem inkább arról van szó, hogy nem volt reform? Nem arról kellene beszélni, hogy miként teremtünk erőteljes szerkezeti reformok révén nemzetközileg versenyképes hazai felsőoktatást? Hogyan lesz ilyen reform nélkül mélyreható és alapvető érdekeltségi és magatartásbeli változás?

Mi a teendő?
Semmiképpen sem a ráolvasás hatékonyságában bízó csodavárás. Semmiképpen sem az illúziókeltés, amit politikai ellenfeleivel szemben a kormányfő a saját dolgozatában - helyesen - maga is elítél. Ez méltatlan dolog. A magyar társadalom ennél többet és jobbat érdemel.

Nem tartozom azok közé, akik félévente új, a korábbiaktól lényegesen eltérő, világmegváltó ötletekkel bombázzák a közvéleményt. Makacsul és következetesen kitartok amellett, amit 13 éve egyértelműen képviselek: mélyreható szerkezeti reformokra van szükség!

Nem igaz, hogy a piactagadó diktatúrából a fejlett piacgazdaság nyílt társadalmáig vezető hosszú és fáradságos utat már megtettük volna. (Ha igaz lenne, akkor nem a latin-európai modell posztkommunista változata lenne ránk érvényes, hanem tényleg valahol az angolszász és az északi között helyezkednénk el.)

A modellek vázlatos elemzéséből adódó legfontosabb következtetés éppen az, hogy a magyar társadalom alapszövetét, gondolkodásmódját, hétköznapi kultúráját és értékrendjét kell gyökeresen megváltoztatni, ami kizárólag széles körű és alapvető szerkezeti reformok révén lehetséges.

Demokratikus társadalmi berendezkedés körülményei közepette ez nyilván nem lehetséges reformdiktatúrával, bármilyen "felvilágosult" is legyen az. Ennek nemcsak erkölcsi oka van, hanem elsősorban az, hogy az értékrend és a kultúra kedvező irányba történő lassú fejlődését csak úgy lehet biztosítani, ha a társadalom saját érdekében elfogadja azokat a bármily radikálisnak tűnő reformokat, amelyek hatása révén kibontakozik és uralkodóvá válik az a korszerűen új társadalmi magatartásminta, amelynek nyomán végül maga az értékrend és kultúra tartósan megváltozik.

Célszerű abból kiindulni, amiben valószínűleg társadalmi közmegegyezés van; a mainál jóval gyorsabb ütemű, egyszersmind tartós, így belátható időn belül érzékelhető felzárkózást eredményező gazdasági növekedés igényéből. Erre lehet a mainál jóval szolidárisabb, együttműködő társadalmat építeni. De ez utóbbihoz majd sokkal több kell, mint jólét. Magas szintű közbizalom és adótudatosság, ahol a társadalom hétköznapi kultúrája elítéli az adócsalást és adóelkerülést. Ennek pedig szükséges, habár korántsem elégséges feltételét képezi a jó minőségű közjavak és közszolgáltatások előállítására képes, olcsó és hatékony, tisztakezű és szolgáló állam. Amihez pedig reform kell.

Sokan megkérdőjelezik azt, hogy a gazdasági növekedés újraindításához némi adókiigazításon kívül másra is szükség lenne. A márciusi népszavazás eredményei láttán még elkötelezett reformer értelmiségiek körében is közkeletű nézetté vált, hogy elég valamiféle ésszerű, nyilván egyensúlyőrző, kiszámítható gazdaságpolitika, és majd megindul a gazdaság növekedése.

Én ezzel a megközelítéssel nem értek egyet. Elsősorban azért nem, mert nem tekinti a gazdaság mély és sokrétű társadalmi, értékrendi, kulturális beágyazottságát. A tapasztalat bizonyítja, hogy a latin-európai modellben sohasem sem lehetett pusztán ésszerű, de szűken vett ún. "makropolitikával" gyors gazdasági növekedést előállítani (pedig ezt sokszor megpróbálták, legutóbb éppen Olaszországban is). Ellenben a modellből félig kiugrani, ami a tartós növekedésnek, úgy látszik, feltétele, csak mélyreható, a társadalom tagjainak magatartását gyökeresen megváltoztató szerkezeti reformok árán volt lehetséges (aminek legkitűnőbb példája Spanyolország).

Ahhoz tehát, hogy hazánkat kimozdítsuk a mai fejlődési zsákutcából, ahhoz, hogy a leszakadás ne váljék sorscsapássá, igenis reformok kellenek, méghozzá legalább az ismert öt területen: egészségügy (gyógyítás), oktatás (mind közoktatás, mind pedig felsőoktatás), közigazgatás (önkormányzat), nyugdíjrendszer, végül közteherviselés (adózás). Egyrészt azért, mert a hétköznapi élet kultúrájának megváltozását csakis a reformok valamiféle kritikus tömege kényszerítheti ki. Másrészt azért, mert a reformok összefüggenek; egyik területen sem lehet a minőség érzékelhető javulását kikényszeríteni olyan intézkedések nélkül, amelyek nincsenek szilárdan lehorgonyozva hasonlóan erőteljes intézkedésekkel a többi szóban forgó területen.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban utalok arra, hogy az újrakezdés esélyével csakis egy hiteles reformkormány indulhat, amely világszínvonalú tudással és hírnévvel rendelkező szakértőkből áll. Nem elég a tehetség, kell a tudás, a tapasztalat és a bizonyított teljesítményből táplálkozó hitelesség. Ezen túlmenően rendkívüli bátorságra, önzetlen áldozatvállalásra, szinte emberfeletti erőfeszítésre van szükség, hiszen rövid az idő. Ha nem mozdul gyorsan a szekér, bizony hamarosan végleg elsüllyedhet a mocsárban.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.