Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BOKROS LAJOS: A közpolitika forradalma Magyarországon

2009.03.28

BOKROS LAJOS
A közpolitika forradalma Magyarországon

 



Tarnói Gizella emlékére

Ebben az esztendőben sokan és sokat írtunk, nyilatkoztunk arról, hogy hazánkban mély gazdasági, politikai, sőt erkölcsi válság van. A gazdasági válság nyilvánvaló, hiszen összeurópai bajnokok vagyunk az államháztartás hiányát illetően, az új európai uniós tagállamok között pedig sereghajtók a gazdasági növekedés ütemét tekintve. A politikai válság ősszel drámaian kézzelfoghatóvá vált a tüntetések és a parlamenti párbeszédképtelenség nyomán. Az erkölcsi válság ugyan nehezebben kitapintható, de a politikai osztály számos vezéralakjának látványos hitelvesztése után már nehéz lenne ezt tagadni.

Minden ürömben van azonban egy kis öröm. A kormánynak a jelenlegi gazdasági helyzetben nincs hová hátrálnia. Az egymásra rétegződő válság nem engedi a korábbi üzletmenet változatlan folytatását, feltéve persze, ha el akarjuk kerülni a gazdasági válság államcsőddé formálódását. Bármit mondanak azonban egyes, még mindig álomvilágban élő politikusok vagy az ő járszalagjukra fűzött "szakértők", ma már többet osztogatni nem lehet, sőt a korábban odaítélt fedezetlen előjogokból nem keveset vissza kell venni. Vége van a kívánságműsor gazdaságpolitikának, ami a korábbi felfogásban azt jelentette, hogy mindent lehet, bármekkora béremelést, tizenharmadik havi nyugdíjat, szaporodó adókedvezményeket, bőven zubogó támogatásokat, csak akarni kell. Ez az akarnoki - durvábban fogalmazva rémisztően voluntarista - gazdaságpolitika mára megbukott, és csak remélni lehet, hogy végérvényesen, hiszen a "régi szemét", ahogy Marx mondta, ezen a tájon sajnos rendszeresen visszajön.

Gazdaságpolitikai egyszeregy felelős állampolgároknak

Elkerülendő az újabb emlékezetvesztést, érdemes pontosan azonosítani, hogy mi is vezetett az új évezred első évtizedének első felében követett gazdaságpolitika súlyos kudarcához.

Közismert tény, hogy a kilencvenes évek közepének nem kevés áldozattal járó kiigazítása után az évtized második felében a magyar gazdaság tartósan gyors növekedési pályára állt. 1996 és 2001 között a hazai növekedés nem csupán magas ütemű, hanem ráadásul egyensúlyőrző is volt.

Kicsi és nyitott (külpiacokra érzékeny) gazdaságban tartós növekedés, így felzárkózás a rendszerint lassabban növekvő, de fejlettebb gazdaságokhoz kizárólag akkor valósulhat meg, ha a növekedés forrása a hatékony kivitel, ennek motorja pedig a hatékony beruházás, mégpedig a vállalatokban. Fontos, hogy a hatékony jelző ne maradjon el a kivitel és a beruházások jellegének azonosítása során, hiszen csak olyan export és olyan beruházás járulhat hozzá tartósan a növekedéshez, amely életképesen jön létre, és aztán folyamatosan fennmarad költségvetési támogatások nélkül is. Az export növekedése akkor lehet tartós, ha a nemzetközi piac azt minőségben, választékban elfogadja, ez viszont hosszabb távon rendre olyan vállalati beruházásokat igényel, ami a termelékenység gyors és tartós növekedését eredményezi. Az egyensúlyőrző növekedés mögött tehát meghúzódik egy kikezdhetetlen logikai láncolat, aminek közbenső szemeit a termelékenység tartós növekedését eredményező hatékony beruházások, végeredményét pedig a hatékony export alkotja.

Háromféle veszély fenyegeti azt a gazdaságot, amelyik végre ráállt az export által vezérelt és beruházások által fűtött egyensúlyőrző növekedés pályájára. Egyrészt érheti valamilyen külső sokk, például az olajár drámai emelkedése. Ennek nyomán időlegesen nőhet a belső infláció, csökkenhet a hazai fogyasztás, bizonyos (pl. energiafaló) iparágak tönkremehetnek, de végső soron a gazdaság ezt a külső sokkot megemészti és az egyensúlyőrző növekedés folytatódhat, ha a kormány nem feltétlenül igyekszik ennek hatásait költségvetési eszközökkel ellensúlyozni. Másrészt bekövetkezhet a külpiaci növekedés lanyhulása, amire részlegesen válasz lehet a belföldi kereslet időleges növelése, de csak akkor, ha az exportpiac gyengülése rövid ideig tart. Ezt az átmeneti időszakot azonban a vállalatoknak érdemes kihasználni az exporthatékonyság további növelésére, netán a kivitel összetételének további javítására. (Ne feledjük, hogy a kisméretű gazdaság eleve szerencsés, mert bármekkora is az exportja, az mindig kicsi lesz a világkereskedelem egészéhez képest, így mindig találhat olyan terméket és szolgáltatást, amelynek a piaca bővül az általános visszaesés közepette is.) Harmadszor előfordul az a helyzet is, hogy nincs semmilyen külső hatás, hanem a politikusok egyszerűen tovább akarják gyorsítani a növekedést. Ebben az esetben jön el az ideje az akarnoki gazdaságpolitikának.

Magyarország 2001-ben a második és a harmadik veszélyhelyzet alkotta keresztúton találta magát. 2001-2002-ben a világgazdasági visszaesés rövid volt és zömmel lélektani tényezők összejátszásának az eredménye. A hazai kormány és a politikai osztály azonban türelmetlenné és elbizakodottá vált. A legjobb politika akkor bízvást a be nem avatkozás politikája lett volna. Ehelyett meglódult a költségvetési túlköltekezés, látványosan növekedtek először a köztisztviselői, majd a 2002-es választások után a közalkalmazotti bérek, elindult a kisvállalkozók fejlesztéseit ösztönző Széchenyi-program, a lakáshitelezés nagyvonalú kamattámogatása és adókedvezményezése, majd az új kormány kétszer száznapos programja, a pedagógusok kötelező óraszámának csökkentése stb. Ez volt a kívánságműsor-gazdaságpolitika, ami 2001 és 2006 között hullámzó mértékben, de egyértelműen hozzájárult az ország gazdasági állapotának súlyos romlásához.

 

Az eredendő bűn

Értsük meg ennek pontos természetrajzát! Lanyhuló külpiaci kereslet mellett néha ésszerű lehet ideiglenesen felpörgetni a gazdaság lassuló motorját a költségvetési kiadások növelésével. De csak akkor, ha a gazdaság tényleg belső kereslethiánnyal küzd, amit adott esetben (pl. Németország) a folyó fizetési mérleg jelentős többlete fejez ki. Átmeneti és feltörekvő gazdaságban azonban ilyesmi csak abszolút kivételesen fordul elő (pl. Oroszországban, ahol a 2000 utáni energia- és nyersanyagár-robbanás óriási exportbevétel-többlet elérését tette lehetővé). Az átmeneti gazdaságok normál állapota az, hogy folyó fizetési mérlegük rendre nagy hiányt mutat. Ez azonban éppen azt tükrözi, hogy az örvendetesen felszaporodó vállalati beruházásoknak nincs elegendő fedezetük a hazai megtakarítások területén. Az átmeneti gazdaságok tehát folyamatosan külső jövedelmek (megtakarítások) behozatalára szorul. Külföldi megtakarítások behozatala történhet úgy, hogy az nem növeli az ország külföldi adósságát (működőtőke-behozatal), de úgy is, hogy bizony növeli (vállalatok külföldi hitelfelvétele). Mindkettő elfogadható és gond nélkül fenntartható addig a szintig, amíg a vállalatok hitelképessége nem romlik, vagyis ameddig külföldi hiteleiket képesek exportbevételeikből visszafizetni. (Ez a hatékony export teljesítésére való képesség másik ismérve.)

Az átmeneti országok gazdaságát azonban nemcsak azért jellemzi komoly mértékű hiány a folyó fizetések mérlegében, mert sokat beruháznak, hanem azért is, mert itt a lakosság megtakarításai lassan, néha egyáltalán nem növekszenek. Ez valóban az átmeneti gazdaságok igazi megkülönböztető jellegzetessége. Negyven-, hetvenévi hiánygazdaság után természetes, hogy a lakosság egyre nagyobb hányada vásárol hitelre nagy értékű fogyasztási cikkeket, pl. autót és lakást. Viszont minél többen adósodnak el, annál kevésbé növekszenek a megtakarítások a lakosság egészét tekintve. Ha azonban a lakosság egyre jobban eladósodik, akkor a folyó fizetési mérleg hiánya még jobban nő, hiszen már a lakossági adósságállomány növekménye is csak külföldi forrásból finanszírozható. Látjuk, hogy szinte minden gyorsan növekvő átmeneti gazdaságban igen nagy a folyó fizetési mérleg hiánya a Baltikumtól a Balkánig. Ezekben az országokban az a helyzet, hogy kellő mértékű belső megtakarítások híján a vállalatok és a lakosság legtöbbször egymással versenyez a külföldi forrásokért, ami a külső egyensúlyt általában még fenntarthatóvá, habár törékennyé teszi.

Mi a magyar helyzet sajátossága? Hazánkban sem csekélyek a vállalati beruházások, és bizony rohamtempóban növekszik a lakossági hitelezés is. Ebben a tekintetben csak annyi a hazai sajátosság, hogy az ezredforduló után néhány igen rossz évben a vállalati beruházások túlságosan alacsonyak voltak, miközben a nagyvonalú és szociálisan a legkevésbé sem célzott lakáshitel-támogatási rendszer következtében a lakossági beruházások túlzottan megnövekedtek. Mindkettő egyértelműen káros mind a növekedés, mind az egyensúly szempontjából. Az igazi magyar sajátosság azonban az, hogy eközben az államháztartás rendszeresen és súlyosan túlköltekezett. Ennek a növekedést rövid távon gyorsító hatása igen csekély volt, hiszen kihasználatlan kapacitások a magyar gazdaságban érdemben nem álltak és ma sem állnak rendelkezésre. Annál súlyosabb romboló hatása volt az ország pénzügyi egyensúlyára, ami szinte azonnal semlegesítette a legcsekélyebb pozitív növekedési hatást. Kihasználatlan termelőkapacitások híján ugyanis a költségvetési túlköltekezés, vagy ami ugyanaz, a teljesítménynövekedéssel nem fedezett, túlzott bérkiáramlás elsősorban a fogyasztást, illetve azon belül a fogyasztási cikkek behozatalát növeli, ami tovább rontja mind a külkereskedelmi, mind pedig a folyó fizetési mérleget. Ráadásul költségvetési hiányt csakis hitellel lehet fedezni, belföldi megtakarítások híján pedig elsősorban külföldi hitelekkel, ami újfent a folyó fizetési mérleg hiányában mutatkozik meg. Magyarországon tehát nem csupán a vállalatok és a lakosság versenyez a külföldi megtakarításokért, hanem ezt tetézi az államháztartás étvágya is.

A való életben a növekedés és az egyensúly bizony egymásnak sokszor ellentmondó szempontjainak összebékítésére az alábbi három forgatókönyv kínálkozik. Belső kereslethiányt kifejező nagymértékű folyó fizetési mérleg többlettel rendelkező országban (pl. Németország) rövid távon lehet értelme növekedésösztönző túlköltekezésnek, főleg ha a lakossági megtakarítások bőven finanszírozzák az államháztartási hiányt, így nem merül föl annak a veszélye, hogy a vállalati fejlesztések esetleg kiszorulnak a hitelforrásokból a magas kamatok miatt. Itt a növekedés ugyan lassú, de mindenképpen fenntartható, hiszen mind a belső, mind pedig a külső pénzügyi egyensúly töretlen. Ott viszont, ahol a lakossági megtakarítások elégtelenek a gyorsan növekvő vállalati beruházások fedezeteként, az államháztartásnak jobbára egyensúlyban kell lennie, vagy egyenesen többletet kell mutatnia annak érdekében, hogy a vállalati beruházások ne szoruljanak ki a hitelezésből. (Nagyjából ez a látványos sebességgel, 7-9 százalékos ütemben növekedő balti államok politikai közmegegyezésen alapuló gazdaságpolitikai stratégiája.) Olyan gazdaságban viszont, ahol nincs kereslethiány, ahol nincsenek kihasználatlan kapacitások, ahol a folyó fizetési mérleg hiánya külföldi jövedelmek nagymértékű behozatalát jelzi, ott a növekedést költségvetési túlköltekezéssel akárcsak rövid távon is gyorsítani nemcsak értelmetlen, hanem lehetetlen, sőt az egyensúly azonnali romlása miatt egyenesen káros. A költségvetés korlátlan hitelétvágya miatt égbe szökő kamatok ugyanis a vállalati beruházások egyre nagyobb hányadát szorítják ki az erőforrásokért vívott egyenlőtlen küzdelemben. A vállalatok beruházásai tehát csökkennek, vagy legalábbis nem növekednek olyan mértékben, ahogy eme kiszorítási hatás nélkül növekedhettek volna. Ilyenkor a gazdaság lehetőségei (potenciálja) alatt teljesít, miközben a pénzügyi egyensúly drámai romlása a maradék befektetők jelentős részét is elriaszthatja, ha azok nem bíznak a kormány hamarosan felülkerekedő józanságában, vagy/és a gazdaság ellenállóképességében. Ezzel a minden szempontból lehető legrosszabb forgatókönyvvel az átmeneti országok közül ma csak egyetlen rendelkezik: Magyarország.

 

Elvesztett évtized: 2001-2010

A probléma igen súlyos nemcsak gazdasági, hanem politikai, sőt erkölcsi értelemben is.

Az elmúlt öt évben követett gazdaságpolitika jövőfelélő jellege ma már világosan kirajzolódik. A kormány konvergenciaprogramja a következő két évre igen alacsony, három százalék alatti gazdasági növekedést jelez előre, ami már alig több mint a felzárkózás célországaiban várható növekedés és jóval alacsonyabb, mint az Európai Unió új tagállamaiban, ideértve most már Romániát és Bulgáriát is. Ez azt jelenti, hogy az új évezred első évtizede hazánk számára lényegében elveszett a felzárkózás szempontjából. Alacsony növekedéssel, rövid távon ismét magas inflációval és romló életszínvonallal fizetünk az ezredforduló utáni mindenkori kormányok felelőtlen és akarnoki gazdaságpolitikájának súlyos hibáiért.

A probléma politikai és erkölcsi súlya legalább ekkora. Egyrészt bizony tudni lehetett, hogy ez a harmadik forgatókönyv a lehető legkárosabb a tartós növekedés szempontjából. Az, hogy az ikerdeficit (vagyis az államháztartás és a folyó fizetési mérleg hiányának egyidejű fennállása) fenntarthatatlanná teszi a növekedést, csaknem alaptétel a közgazdasági tankönyvekben. Újdonságot ehhez képest legfeljebb az átmeneti országok természetrajzának ama vonása adja, hogy gyors felzárkózás esetén a folyó fizetési mérleg eleve nagy hiányt mutat, így a költségvetési politikának kellően szigorúnak kell lennie ahhoz, hogy elkerülje a pénzügyi egyensúly megbomlását, vagy/és a gazdaság amúgy sem fenntartható túlfűtöttségét.

Másrészt, ha a harmadik forgatókönyv káros voltát a döntéshozók esetleg mégse tudták volna előre, akkor szembeötlően ott volt az a furcsa helyzet, hogy az ikerdeficit magyar modelljét egyetlen más közép- és kelet-európai ország sem követte. Nemcsak hogy nem tűnt fel senkinek, hogy egyedül rohanunk a végzet felé, hanem politikusaink egy része egyenesen erényt igyekezett kovácsolni a kivételesen káros magyar gazdaságpolitikai modellből. (Amikor néhányan kijelentették, hogy a magyar csoda meghazudtol minden tankönyvi tételt, akkor azt sikerült leleplezni, hogy az "új földesúr" rátarti büszkeséggel nem olvas ilyesmit.)

Harmadrészt, ha a "magyar csoda egyedülálló kiválósága" sem az elmélet, sem a többi átmeneti gazdaság gyakorlata felől nem ébresztett kételyeket, akkor ott volt néhány szerény szirénhang, amely már kezdetektől fogva igyekezett figyelmeztetni a növekvő kockázatokra. Sokan és sokat írtunk, nyilatkoztunk arról, hogy a magyar gazdaságpolitika helytelen, sőt káros, hogy az esztelen költségvetési túlköltekezéssel újfent elzálogosítjuk a jövőt, a fedezetlen bérkiáramlással romboljuk a gazdaság versenyképességét, a formálisan magas kulcsokkal dolgozó, de kedvezményekkel svájci sajttá lyuggatott adórendszerünkkel agyonterheljük a vállalatok és a társadalom tisztességesen dolgozó és adózó tagjait, miközben növekszik a potyautasok száma, hogy szigorú pénzpolitikával nem lehet semlegesíteni a túlságosan laza költségvetési és jövedelempolitika inflációs hatását, vagy ha mégis, akkor azt csakis az éppen gyorsítani kívánt növekedés rovására lehet megtenni (kiszorítási hatás). Ezekre a kiáltásokra legjobb esetben szégyenlős elhallgatás, rosszabb esetben gúnykacaj ("neoliberális közgazdász adjon külföldön tanácsokat"), vagy büszke elhatárolódás ("abszolút nincs szükség megszorításokra"), még rosszabb esetben nyílt vagy burkolt fenyegetés ("ne merd rontani választási esélyeimet") volt a válasz.

Idén végre eljött az igazság pillanata. Az, hogy az elmúlt öt év jövőfelélő gazdaságpolitikája látványosan megbukott, fontos következményekkel jár. Visszafelé és előrefelé hitelteleníti mindazokat, akik ezt az eleve tudhatóan káros gazdaságpolitikát formálták, gyakorolták, vagy akárcsak elméletben, de igyekeztek megvédeni. Ilyen körülmények között a hazai politikai osztály nagy többségének végzetes hitelvesztése nem ad erkölcsi alapot arra, hogy a társadalomtól ugyanazok kérjenek áldozatot, akik felelősek az elvesztett évtizedért. (Félreértés ne essék, ez a szinte a teljes politikai palettára igaz.) Igen nehéz lesz ezért kilábalni ebből az egybefonódó gazdasági, politikai és erkölcsi válságból.

 

Politika és közpolitika

Remény persze, mint a cikk elején jeleztem, van. Az Európai Bizottság tartós figyelme és érezhető nyomása, a nemzetközi pénzpiacok várakozásai, a hazánkban már megtelepedett külföldi nagybefektetők elvárásai, a szakmai közvélemény ésszerűen gondolkodó hányadának erősödő hangja, végül, de egyáltalán nem utolsósorban a társadalom józan többségének felismerése most talán építő megoldások keresésére ösztönzi a hazai politikai osztályt. Ebben a folyamatban különös jelentősége van annak, hogy végre hazánkban is egyre inkább elválik a (párt)politikától a szakmai igényességre törekvő, minőségi közpolitika.

Az általában igen gazdag magyar nyelv ebben a tekintetben szegényes: nem tesz különbséget a napi (párt)politika (politics) és a szakmai ihletésű közpolitika (public policy) között. Noha ez a kettő szorosan összefügg, mégsem ugyanaz. A politics a napi érdekharcokat kifejező, rövid lejáratú, demokrácia esetében pártok közötti, egypártrendszerben a párton belüli küzdelmeket van hivatva jelölni. Ezt sokszor nem szeretjük, mocskosnak, illetlennek ítéljük. Ezzel szemben áll a public policy, a közpolitika, ami röviden nem más, mint a magas szakmai igénnyel kidolgozott és az egész társadalom érdekeit szolgáló intézkedések összessége. Szép, emelkedett, elegáns tevékenység, elméletben és gyakorlatban egyaránt. A durva, piszkos, sokszor ízléstelen napi (párt)politizálás láttán szinte minden országban, így a rendszerváltás utáni Magyarországon is rendre megfogalmazódik az igény, hogy a politikát szüntessük meg és váltsuk fel a közpolitikával.

Tudnunk kell, hogy lehetetlent kívánunk. A politika nem szüntethető meg és nem váltható fel a méltóságteljes közpolitikával. Amire törekednünk lehet és feltétlenül szükséges is, az a kettő szigorú megkülönböztetése és minél élesebb elválasztása. Parlamenti demokráciában fontos és nélkülözhetetlen a pártok nyílt versengése. Ha ez nem folyik civilizált módon, akkor abban kell reménykednünk, hogy a következő választáson az állampolgárok levonják a megfelelő következtetéseket. Normális kormányzás körülményei közepette azonban a parlamenti és pártpolitikai küzdelmek fontos színterét alkotják a közpolitikai javaslatok ütköztetése, megmérettetése is. Természetesen nem a parlamenti pártok általi elfogadottság és elfogadhatóság a közpolitika minőségének egyetlen mércéje. Világos azonban, hogy a legjobb közpolitika sem lehet eredményes, ha előbb vagy utóbb nem verődik át sikeresen a napi pártpolitikai küzdelmeken, nem fogadja el a kormány és az Országgyűlés.

Ez az a kitörési pont, ami ma némi reményekre ad okot. Az elmúlt öt évben nem az volt a baj, hogy túl sok volt a pártpolitika, hanem az, hogy a rövid távú pártpolitikai küzdelmek szinte teljesen kiszorították a hosszú távú és érdemi közpolitikai elképzeléseket mind a közbeszédből, mind pedig a közgondolkodásból. Az elmúlt öt évben a napi népszerűség maximálása érdekében vívott kíméletlen állóháborúk folyamán a szakmai igényességgel megfogalmazott közpolitikai javaslatokat bárminemű megfontolás nélkül azonnal lesöpörte a politika, ha az éppen nem illett bele a napi taktikai harcok eszköztárába. A közpolitika oly mértékben elsikkadt a közbeszédből, hogy fontos intézményeket jelző egyes szavakat (pl. tandíj) sem lehetett azonnali kiátkozás veszélye nélkül kiejteni. Ehhez képest, hangsúlyozom, ehhez képest van óriási előrelépés abban, hogy ma Magyarországon anélkül lehet beszélni tandíjról, vizitdíjról, iskolák és kórházak esetleges bezárásáról, hogy a politikai osztály azonnal szalonképtelennek nyilvánítana bennünket. Sőt, csodák csodája, a politikai osztály egyre nagyobb hányada használja maga is a korábban szitokszóként bélyegzett szavakat, noha az álszemérem még bénítóan hat (ezért a tandíjat illik képzési részhozzájárulásnak nevezni).

De ne legyünk telhetetlenek, ünnepeljük azt, hogy a közpolitika 16 nehéz év után végre polgárjogot látszik nyerni. Valóságos forradalomnak vagyunk szemtanúi. A közelmúlt jövőfelélő gazdaságpolitikája silány közpolitika volt. Ennek sikertelenségét a legutóbbi három kormány valóságtagadással, a társadalom félrevezetésével, látványműsorral igyekezett leplezni. A fordulat ma abban áll, hogy a bírálatokat eddig érvek nélkül, izomból lesöprő korábbi politika végre felismerte, hogy legalább a napi közbeszéd szintjén rászorul a minőségi közpolitikára. Ez a fordulat a mai súlyos gazdasági, politikai és erkölcsi válság egyik nem szándékolt, de fontos pozitív következménye. Kérdés persze, hogy ez a változás tartós lesz-e és Magyarország felzárkózik-e Nyugat-Európához abban a tekintetben, hogy ezentúl lesz tere a minőségi közpolitikának. Ezt egyelőre nem tudhatjuk. Ameddig nem kecmergünk ki a mai gazdasági, politikai és erkölcsi válságból, addig biztosan, márpedig ez a sokrétű civilizációs válság hazánkban sajnos sokáig fog tartani. Van esély tehát arra, hogy a jó közpolitika végre meggyökeresedjen a magyar ugaron.

Ez az igazi öröm az ürömben.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.